Több mint három évtizeddel a délszláv háborúk kezdete után Szerbiában továbbra sem zajlott le olyan nyilvános és átfogó eljárás, amely tisztázta volna az újságírók és szerkesztők esetleges büntetőjogi felelősségét a háborús bűncselekményeket ösztönző médiapropagandában. A Szerbiai Újságírók Független Egyesülete (NUNS) szerint bár jelentős dokumentáció áll rendelkezésre arról, miként járult hozzá a média a félelem, a nemzeti és vallási gyűlölet terjesztéséhez, más közösségek embertelen színben való feltüntetéséhez és az erőszak elfogadhatóvá tételéhez, a történelmi, az erkölcsi és a büntetőjogi felelősség között továbbra is jelentős szakadék húzódik.

A Szerbiai Újságírók Független Egyesülete, a NUNS 2009-ben tett büntetőfeljelentése volt az egyik legfontosabb kísérlet arra, hogy intézményi keretek között vizsgálják meg a kilencvenes évek háborús propagandáját. A feljelentés nyomán archív televíziós híradókat, újságcikkeket és más dokumentumokat gyűjtöttek össze, meghallgatták a háborús médiatartalmak készítésében részt vevő személyeket, valamint elkészült a Reči i nedela – Szavak és tettek című kiadvány. A munka ugyanakkor azt is megmutatta, milyen nehéz jogilag bizonyítani egy médiában közvetített üzenet és egy konkrét bűncselekmény közötti kapcsolatot.
A háborús propaganda ugyanis nem csupán hamis hírek közlését jelenti. Olyan szervezett és folyamatos kommunikációs rendszerről van szó, amelyben az ellenfelet kollektív veszélyként, embertelenként és minden konfliktus okozójaként mutatják be, miközben a „saját oldal” cselekedeteit önvédelemként, hibaként vagy elkerülhetetlen válaszként igazolják. E rendszer részét képezheti a tények válogatott bemutatása, a saját fél által elkövetett bűncselekmények elhallgatása, a kitalált történetek terjesztése, a kontextusból kiragadott fényképek, valamint a közösséget fenyegető megsemmisülés képének állandó ismétlése.

Újságíró-etikai szempontból mindez súlyosan sérti a tényellenőrzés, a hírek és vélemények elkülönítése, valamint a gyűlöletkeltés elutasításának követelményét. A büntetőjogi felelősség megállapításához azonban ennél jóval magasabb bizonyítási küszöböt kell átlépni. Nem minden propaganda, sőt nem minden gyűlöletbeszéd tekinthető automatikusan népirtásra vagy háborús bűncselekményre való felbujtásnak.
A ruandai nemzetközi törvényszék úgy ítélte meg, hogy a népirtásra való közvetlen és nyilvános felbujtás megállapításához olyan nyilvános üzenet szükséges, amely közvetlenül ösztönöz a bűncselekmény elkövetésére, és amely mögött kimutatható az erre irányuló különleges szándék. A volt Jugoszláviával foglalkozó törvényszék gyakorlata szintén jelezte, hogy a nyilvános beszédek és a propaganda a bűncselekményeket lehetővé tevő légkör kialakításának részei lehetnek. Radoslav Brđanin kijelentéseit például a nem szerb lakosság elleni közvetlen fenyegetésként értékelték, Vojislav Šešelj hrtkovci beszédét pedig a horvát lakosság üldözésére és erőszakos elűzésére való felbujtásnak minősítették.
A NUNS végrehajtó bizottsága 2009. július 8-án ismeretlen felelősök ellen tett feljelentést a Belgrádi Rádió és Televízió, az Újvidéki Rádió és Televízió, a Politika, a Večernje novosti és más médiumok ügyében. Az egyesület szerint ezek az állami vagy jelentős befolyással rendelkező sajtóorgánumok háborús uszító propagandát folytattak. A feljelentés azt állította, hogy már a fegyveres konfliktusok előtt gyűlöletbeszéddel és hamis információkkal készítették elő a közvéleményt a háború, illetve a nemzetközi humanitárius jog súlyos megsértésének elfogadására.
A NUNS szerint egyes újságírók és médiavezetők tudatosan a korabeli hatalom szolgálatába álltak, és hamis vagy félig igaz híreket közöltek a „másik oldal” állítólagos kegyetlenkedéseiről. Ezek a közlések a feljelentés szerint bosszúra ösztönözhették a reguláris és félkatonai alakulatok tagjait, akik civilekkel, sebesültekkel és hadifoglyokkal szemben követtek el súlyos bűncselekményeket.

A nyomozás legnagyobb nehézségét nem annak bizonyítása jelentette, hogy bizonyos médiatartalmak hamisak, diszkriminatívak vagy uszítóak voltak. A hatóságoknak azt is igazolniuk kellett volna, hogy az adott cikk vagy televíziós műsor megfelelt egy konkrét bűncselekmény minden törvényi elemének. Vizsgálni kellett volna a szerző vagy szerkesztő szándékát, az üzenet egyértelműségét, a célközönséget és azt is, hogy a közlés miként befolyásolta egy másik személy döntését a bűncselekmény elkövetéséről.
A feljelentés után újságírókból, jogászokból és történészekből álló csoport tekintette át az archív anyagokat. Munkájukat hiányos vagy nehezen hozzáférhető gyűjtemények akadályozták, különösen az egykori Újvidéki Televízió esetében. A vizsgálat résztvevői naponta nézték újra a háborús híradásokat, ami többük számára a korábbi traumák ismételt átélését jelentette. A meghallgatott médiamunkások közül többen elismerték, hogy az államvezetéstől kapták azokat az információkat, amelyekről később kiderült, hogy hamisak.
A vizsgálati anyagok alapján 2011-ben jelent meg a Szavak és tettek című kötet, amely az 1991-es és 1992-es szerbiai háborús tudósításokat, a félelemkeltést, a propagandatechnikákat és a jogi dilemmákat elemezte. A kiadvány bemutatta, hogyan idézték fel a második világháború traumáit, hogyan hallgatták el szelektíven a bűncselekményeket, és miként hozták létre a fenyegetett „mi” és a bűnös „ők” közötti megosztást.

A NUNS-t hivatalosan soha nem tájékoztatták a feljelentés sorsáról. Az egyesület nem hivatalos értesülései szerint az ügyészség végül elutasította azt, ám a döntés indoklását nem hozták nyilvánosságra. Az eljárás így elsősorban annak példája maradt, hogy Szerbia ugyan dokumentálta a háborús propaganda működését, de nem alakított ki egyértelmű intézményi rendszert az újságírók szakmai, politikai, fegyelmi és büntetőjogi felelősségének elkülönítésére.
A szólásszabadság védelme megköveteli, hogy a büntetőjogi felelősség küszöbe pontosan meghatározott és kellően magas legyen. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a bűncselekményekre való közvetlen felszólításokat, az üldözés nyilvános ösztönzését vagy a nemzetközi bűncselekmények végrehajtását segítő médiakommunikációt pusztán az újságírás címkéjével lehessen elfedni.