Gabay Balázs azt írja, a budapesti városháza eladásáról szóló cikksorozat tette be nála a kaput végleg, de már korábban is látott problémákat. Úgy érzi, politikai nyomás nehezedik a lapra.

A Media1.hu-n megjelent levelet teljes egészében átvettük.

„Szóval felmondtam az Indexnél. Még november végén. Összetett probléma, több ok vezetett idáig, és egy fájdalmas felismerés. Hosszú lesz a poszt, csak az olvassa, akit izgat a közéleti újságírás aktuális állapota, és amit gondolok róla”

– kezdődik az a közösségi médiában közzétett bejegyzés, amelyet az a Gabay Balázs újságíró tett közzé, akiről pár hónapja írtuk meg, hogy egy átszervezés után kinevezték az Index politika rovatának szerkesztőjévé, de már a 2020 nyári tömeges távozások után tagja lett az Index új stábjának, a Gazdaság rovat munkatársaként.

Gabay ugyan a bejegyzését csak ismerősei számára tette publikussá, de később a hang.hu megkereste őt, és hozzájárult a szöveg sajtóbeli felhasználásához. Gabay Balázs a bejegyzésében beszámol az elmúlt időszakról és a felmondáshoz vezető útról. A bejegyzésben politikai nyomásgyakorlást emleget és arról ír, hogy egy idő után milyen komoly lelkiismereti problémát okozott számára részt venni a munkában.

 

Előre figyelmeztették

Azt írja, az Indexhez való igazolásakor pár éve többen figyelmeztették, hogy ne dolgozzon egy „NER által bedarált” lapnál, de miután dolgozott már korábban is propagandalapnál (2015 előtt, a Magyar Nemzetnél), úgy vélte, ez az örökség iránytűként szolgál ahhoz, hogyan tilos újságot írni, és bízva tapasztalataiban, úgy döntött, hogy amíg nem jelennek meg gyanús cikkek az oldalon, és nincsenek gyanús egyedek a lapnál, és nem kérnek tőle sem gyanús írásokat, illetve nem kezdik el áramvonalasítani az írásait, belevág.

Szombathy Pál, az akkori főszerkesztő és vezérigazgató személyét a kiegyensúlyozottsággal kapcsolatos garanciának vélte, és az ősindexes Bodolai Lászlóét is. Ők azonban öt héttel azután, hogy Gabay Balázs a céghez érkezett, „közös megegyezéssel” távoztak.

 

A bejegyzés ezután így folytatódik:

„Búcsújuk nyomán megjelentek az első repedések a szerkben, sokaknak mélyütéssel ért fel, hogy elment az ember, aki miatt az Indexhez jöttek, illetve hogy felbomlott az alapítványi működés, ahogy anno Szombathy Pali fogalmazott, ezzel «megnyíltak a rácsok, és ott találtuk magunkat szemtől szemben a vadakkal» (az Indamedia és az Index.hu közé ékelt, Bodolai László vezette alapítvány nem működött többé). Jöttek a megmondtam és nalátod emberek, én pedig törtem a fejem, hogy mitévő legyek. Minden porcikámmal hinni akartam abban, hogy még ebben a helyzetben is marad a szombathypalis irány, vagyis egy középre igyekvő lap, «új távirati irodás» hangvétellel, ahol a címlapon egymás alatt ugyanolyan szerkesztési súlyozással, kiemeléssel szólal meg kormánypárti és ellenzéki közéleti szereplő, ahol egy kritikus élű Dobrev Klára interjú válthat akár egy hasonlóan kukacoskodó Gulyás Gergely-interjút. Hogy minden párttól hasonló távolságra helyezheti el magát a lap. A közéleti újságírás jelenlegi állapotában ennek a típusú „középre írásnak” sokan már a gondolatát is megmosolyogják, mondván az újságírók táboroknak, szektáknak írnak narratívát, és ha egy információ/gondolat nem illeszthető be egyik vagy másik szekértábor világképébe, elkezd dolgozni a cancel culture.

Hosszú ideig egyébként működni látszott a dolog, bárki megszólalhatott az Indexen, ahogy most is, Puzsér Róberttől Schiffer Andráson át Navracsics Tiborig. Rendszeresen jelentek, jelennek meg felettébb kormánykritikus anyagok fajsúlyos kérdésekben, a «túloldalról» pedig kormánypártinak titulált elemzők is közölhettek, közölhetnek cikkeket. A cimboráimon, barátaimon, akik tavaly nyáron kikövették, eltemették az Indexet, azt vettem észre, hogy egyre többször idézik újra forrásként a portált, sok helyről jött vissza, hogy ez már tényleg nem az a régi Index, de olvasói szemmel nem tűnik neresnek, hisz napi szinten ott a kormánykritikus él a hírcikkekben, nagyobb saját anyagokban.

Aztán megjelent pár közéleti ügyeket érintő, álnéven írt anyag, köztük olyan is, mely Rogán Antal feleségének elhíresült, 1,6 milliárdos földvásárlásáról szólt – némiképp a mundér becsületét védve. Figyeltem, olvastam, szarul éreztem magam, és teljesen elhibázott módon, nem szólaltam fel ellene. Cinkosság. Aztán jött a Mészáros Lőrinc-interjú. Egy G-napos Simicska-interjú 2.0 lehetett volna, de nagyon nem lett az. Telt a pohár, jeleztem, határozottan, nyíltan. Visszanézve természetesen már akkor fel lehetett volna mondani. Hogy miért nem tettem? Képtelen voltam elengedni (álnaiv?) reményemet, hogy nem csődölhet be ez a projekt, mert ha ez is becsődöl, akkor soha viszlát közéleti média. Képzeletbeli lábjegyzet csupán: az Indexben számos kolléga kapaszkodik ugyanebbe a reménybe, és ha le kell lépnie innen, minden bizonnyal szakmát vált.

Hogy tiszta legyen a kép, miközben jöttek ezek a cikkek, én teljes függetlenségben dolgoztam, magam választottam a témáim döntő többségét, amit el kellett vinnem, annak stílusába, tartalmába nem szóltak bele, nem tették hamis kontextusba az anyagaimat. A körülöttem dolgozó kollégák pedig velem együtt vallották, hogy írjunk középre: valljuk be, volt HVG-s, népszabadságos, népszavás stb. újságírókkal nehezen lehetne meghajlítani a valóságot. Velük, akiket egyszer már elűzött a munkahelyéről az újságírást leköpő agitációs-propagandagyár, vagy épp megszüntette a munkahelyüket? Ez a modell nem működőképes. Miközben bizonyos szerkesztőségekben mégis legyártották róluk, rólunk, hogy neres tollnokok lettek, lettünk, mi az Indexben napi szinten igazoltuk ennek az ellenkezőjét. Csakhogy ez nem illett a narratívába. Ám ott voltak az előbb említett, időről időre megjelenő, álnéven jegyzett anyagok, amelyek a külső szemlélőnek bizony okot adtak rá, hogy a narratívának higgyenek.

Az utóbbi időben egyre erőteljesebben éreztem, hogy kormányoldalról nyomás alá kerültünk, de meggyőződésem, hogy ezt más olyan kormánykritikus szerkesztőség is érzékeli, megszenvedi, amelyről a mezei olvasó nem is feltételezné. Itt érdemes feltenni magunkban a kérdést: vajon miképp állhat ellen bármelyik szerkesztőség effajta nyomásnak úgy, hogy a tulajdonosa adott esetben egyéb üzleti érdekeltségeit sodorja veszélybe, ha teret enged a kormánnyal szembeni vaskos kritikának/a kormányra rossz fényt vető ügyek közlésének? Az Indexben írhattunk, és írtunk is ilyen ügyekről, más kérdés, hogy ez odafent milyen hullámokat vetett.

Hogy miért jöttem el, ha írhattunk ezekről a témákról? A kaput a Városháza eladásáról szóló cikksorozat tette be. Fogalmam sincs, hogy miért most sokalltam be, de abban biztos vagyok, hogy ez a sorozat az újságírás etikai normáival, szakmai alapelveivel szembe menve jelent meg. Számomra nyilvánvalónak tűnik, hogy ez esetben az Indexet platformként használta valaki, hogy politikai támadást hajtson végre az ellenfeleivel szemben. Ez ilyen formában akkor sem fér bele, ha a Városházán volt vaj az érintettek füle mögött, de ugyanígy elfogadhatatlan lenne, ha hasonló hátsó szándékkal Kocsis Máté, Kövér László, Orbán Viktor vagy bármelyik kormánypárti politikus ellen vetette volna be a lap. A fenntartásaimat széles körben, és a vezetőknek külön-külön is jeleztem több alkalommal, és rengeteget beszélgettem róla a kollégáimmal. Soha életemben nem őrlődtem annyit munkahelyi problémán, mint most, megroggyantam lelkileg, most először fizikailag is. Az okokat fent részleteztem: minden eddiginél erősebben akartam hinni valamiben, még úgy is, hogy páran talán megbélyegeztek miatta. Úgy éreztem, ha ebben az ügyben cinkosként néma maradok, szertefoszlik mindaz, amit az újságírásról, mint hivatásról gondolok. Végül nem láttam más kiutat, felmondtam.

Hogy mit hagyok hátra?

Számos jó újságírót, akik továbbra sem fognak propagandát írni, akár beleképzeljük a cikkeikbe, akár nem. Sok múlik rajtuk, ahogy a búcsúlevelemben írtam nekik, kötelességük őrködni az őrláng felett, akkor is, ha valakik el akarják fújni. Meggyőződésem, hogy amíg az erejükből telik, őrködni fognak. Hiányozni fognak, talán dolgozunk még együtt.

Az ország legnagyobb hírportálját, ahol pusztán az Index brand miatt is megtiszteltetés volt dolgozni. Ne feledjük, ezt a »márkát« több mint két évtized alatt seregnyi újságíró építette fel, sokuk örökségét kötelessége megóvni mindenkinek, aki bekerül. Már 2018-ban is megtiszteltetés lett volna itt melózni, akkor a sportrovatba hívott «a régi» Index, sajnos végül nem jött össze a közös munka. Ki tudja, ha akkor összejön, minden teljesen másképp alakul.

Egy darabot a reményből, amelyet a középre tartó, részrehajlástól mentes újságírásba vetett hitem táplál. Még mindig nem fogyott el teljesen, talán nem is fog, annak is köszönhetően, hogy Magyarországon százezrek igénye egy olyan médium, amelyet nem egy balos vagy jobbos, konzervatív vagy épp liberális oligarcha/párt ural. Amelyről nem mondom meg csukott szemmel, hogy témáktól függetlenül többségében kormányt támogató vagy kormányt támadó cikkekkel bombáz, ha megnyitom. A közösségi finanszírozású lapok jó példát mutatnak – persze csak abban az esetben, ha ténylegesen abból a pénzből működnek, amit az olvasóktól kapnak.

A lelkiismeretem megmaradt részét viszont megtartom magamnak. A lelkiismeret ugyanis más, mint az immunrendszer. Az immunrendszer időről időre leadja a jeleket, ha beteg a test. Megtehetjük, hogy bizonyos ideig nem figyelünk oda rá, halogatjuk a gyógyítást. Ekkor erősödnek a jelek, élesebbek, hangosabbak, dübörögnek. Ha nincs rá válaszunk, súlyosabb esetben az immunrendszer egyszer csak összeomlik, és a test meghalhat. A lelkiismeret nem ilyen. Rendületlenül küldi a jeleket, időnként elsorvad egy kis darabkája, de nem hagyja magát, a fiókból is kimászik, és végig kíséri az életünket. Ezért hasztalan küzdeni vele. Érdemes inkább becsben tartani, és hallgatni rá.

Legyetek jók!”