Mark Thompson brit történész már a kilencvenes években részletesen bemutatta, miként rombolták le a politikai hatalmak a közös jugoszláv tájékoztatási teret, és hogyan változtatták a médiát a nemzeti gyűlölet, a félelem és a háborús propaganda eszközévé. A Szerbiai Újságírók Független Egyesülete internetes oldalán megjelent írás szerint Thompson A háború gyártása – A média Szerbiában, Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában című könyvének egyik legfontosabb tanulsága az, hogy a fegyveres konfliktusokat rendszerint megelőzi a nyilvánosság ellenőrzéséért folytatott politikai küzdelem.

Martin Woollacott, a brit The Guardian újságírója szerint Mark Thompson könyve ugyan gondosan megfogalmazott, bizonyítékokkal alátámasztott következtetéseket tartalmaz, megállapításai mégis jóval túlmutatnak a délszláv háborúk történetén. A kötet egyik általános érvényű üzenete ugyanis az, hogy a média feletti ellenőrzés megszerzéséért folytatott politikai harc a háború előjele, egyben a fegyveres konfliktus előkészítésének egyik legfontosabb eszköze.

A háború gyártása az elsők között vizsgálta átfogóan, hogyan tudósítottak a szerbiai, horvátországi és bosznia-hercegovinai médiumok az 1990-es évek háborúiról, illetve miként váltak a politikai hatalom kezében a propaganda és a nemzeti gyűlölet szításának eszközévé. Ivo Banac, a Yale Egyetem horvát történésze valóságos enciklopédiának nevezte a művet, amely rendszerezi mindazt, ami a volt Jugoszlávia médiájával való visszaéléshez, valamint az 1991 után kitört háborúk társadalmi és politikai körülményeinek kialakulásához vezetett.

A Balkán brit kutatója

Mark Thompson brit történész, a Balkán modern történelmének és a volt Jugoszlávia térségének nemzetközileg elismert kutatója. A Cambridge-i Egyetemen szerzett doktori fokozatot irodalomtudományból, a kilencvenes években pedig személyesen is figyelemmel kísérte a térség háborús eseményeit.
Több, nemzetközileg elismert könyv szerzője. A Papírház című művében Jugoszlávia széthullásának kronológiáját és politikai okait elemezte, míg A fehér háború című történeti munkájában az első világháború olasz frontjának eseményeit dolgozta fel. Ő írta továbbá a szerb–magyar származású Danilo Kiš életrajzát is, amelyet az író egyik rövid önéletrajzi szövegének motívumaira épített fel.
A háború gyártása különös jelentőségét azonban az adja, hogy Thompson külső szemlélőként, ugyanakkor a térséget jól ismerő kutatóként elemezte a politikusok és a médiumok kapcsolatát. Könyvének újbóli olvasása ma is felveti a kérdést: mennyiben változtak meg azóta a nacionalista uszítás, a politikai megbélyegzés és a tájékoztatás ellenőrzésének módszerei?

 

A politikai küzdelem a médiatérben kezdődött

Thompson központi megállapítása szerint a média ellenőrzéséért folytatott politikai küzdelem volt a közelgő fegyveres összecsapások első biztos jele. Megfogalmazása szerint a háború először a médiatérben kezdődött, az újságírók jelentős része pedig nem tanúja, hanem résztvevője lett a korszak eseményeinek.
A belgrádi és a zágrábi politikai vezetés szisztematikusan felszámolta a közös jugoszláv tájékoztatási teret. Az állami televíziókat, köztük a Szerbiai Rádió és Televíziót és a Horvát Televíziót, központosított propagandaeszközzé alakították, amely szigorúan a politikai elit ellenőrzése alatt állt. A médiumok rendszeresen terjesztettek dezinformációkat, ellenségképeket és gyűlöletbeszédet, hogy pszichológiailag felkészítsék a lakosságot az erőszakra.

Olyan társadalmi légkört hoztak létre, amelyben a háborút elkerülhetetlennek, saját közösségük fellépését pedig minden esetben védekező jellegűnek tüntették fel. A másik fél nem politikai ellenfélként vagy szomszédos közösségként, hanem a nemzet fennmaradását veszélyeztető, egységes ellenségként jelent meg.

 

Szerbia: a legteljesebb propagandarendszer

Thompson a három vizsgált médiarendszer közül a szerbiait tartotta a leginkább kisajátítottnak és politikailag irányítottnak. A rendszer legfontosabb eszköze az RTS volt, amely közvetlenül Slobodan Milošević és a kormányzó Szerbiai Szocialista Párt ellenőrzése alatt működött.
A hatalom tulajdonosi befolyással és vezetői kinevezésekkel ellenőrizte a Politikát, a Politika ekspresst és a Večernje novostit is. A többi nyomtatott és elektronikus médium vagy a nyilvánosság peremére szorult, vagy törvényekkel, pénzügyi nyomással és fizikai fenyegetésekkel igyekeztek elhallgattatni.
A Tanjug állami hírügynökség a hírek „hivatalos változatának” központi terjesztőjeként működött. Közleményeit, köztük a hamis vagy félrevezető jelentéseket, kisebb médiumok is átvették, ezzel azt a látszatot keltve, hogy az események értelmezésében teljes társadalmi egyetértés uralkodik.

Amikor egy hírt már nem lehetett elhallgatni, az RTS Thompson szerint három jellegzetes módszerhez folyamodott: tagadta a szerb fél felelősségét, a történteket a „muszlimokra” vagy az „usztasákra” hárította, illetve párhuzamos történetekkel és ellenőrizhetetlen állításokkal homályosította el a tényeket.
A független médiumok, köztük a Borba, majd a Naša Borba, a Vreme, a B92 és a Studio B csak korlátozott közönséget tudtak elérni. Thompson „médiai Szaharának” nevezte azt a közeget, amelyben ezek a szerkesztőségek működtek. A hivatalos tájékoztatáson kívüli világ ritka bizonyítékai voltak, ám nem rendelkeztek elegendő befolyással a tömegek véleményének érdemi alakításához.
A Borba működését 1994-ben bírósági döntéssel és a szerkesztőség erőszakos leváltásával lehetetlenítették el. A Vreme részben nyugati támogatásoknak, részben viszonylag alacsony példányszámának köszönhetően maradhatott fenn, mivel a hatalom nem tekintette elsődleges veszélyforrásnak.
Az újságok mintegy kilencven százalékát akkoriban Belgrádban értékesítették. Thompson ezért úgy látta, hogy a szerb főváros az országon belül a londoni Speakers’ Cornerhez hasonló szerepet töltött be: az emberek bizonyos keretek között elmondhatták véleményüket, ám ez a politikai rendszer működésén alig változtatott.

A propaganda nem teremtette, hanem kihasználta a félelmeket

Thompson nem állította, hogy az állami média önmagában teremtette meg a horvátokkal vagy a bosnyákokkal szembeni előítéleteket. Ezek a történelmi emlékezetből, a családi történetekből, az oktatásból és a szóbeli kultúrából is táplálkoztak. A propaganda azonban felszínre hozta, felerősítette és politikai célokra használhatóvá tette a már meglévő félelmeket.
A szerb politikai vezetés először arra használta a médiát, hogy társadalmi támogatást szerezzen szélsőséges politikájához. Később felismerte, hogy ugyanezekkel az eszközökkel akár gyorsan meg is változtathatja a közvélemény álláspontját.
Sokan úgy nézték és hallgatták az RTS műsorait, hogy közben tisztában voltak a tájékoztatás alacsony színvonalával vagy egyoldalúságával. A televízió azonban a politikai hatalom hangja volt. Egy olyan társadalomban, amelyben nem alakult ki a független média hagyománya, a kritikus tájékoztatást könnyen össze lehetett kapcsolni az árulás vádjával.
Thompson egyik legsúlyosabb következtetése szerint a média egy láthatatlan parancsnoki és ellenőrzési rendszer részévé vált. Ez tette lehetővé Milošević számára, hogy látszólag „tiszta kézzel” irányítsa a háborús politikát: a konkrét bűncselekményektől elhatárolódhatott, azokat félkatonai alakulatokra háríthatta, miközben megőrizte a közvélemény támogatását a „szerb nép védelmének” jelszavával.

 

Horvátország: propaganda a részleges pluralizmus mögött

Horvátország helyzetét Thompson összetettebbnek értékelte. Az ország valós katonai támadásnak és veszélynek volt kitéve, ezért a horvát lakosság félelmei jelentős részben megtörtént eseményeken alapultak. A horvát médiumok azonban a háború idején ugyancsak feladták a szakmai normák egy részét, és a nemzeti mozgósítás eszközeivé váltak.
A Horvát Rádió és Televízió (HRT) közvetlenül a Horvát Demokratikus Közösség és Franjo Tuđman elnök ellenőrzése alatt állt. A Thompson által idézett belső iratok szerint a szerkesztők konkrét utasításokat kaptak arra vonatkozóan, milyen eseményekről nem tudósíthatnak. A kritikus újságírást gyakran a nemzeti érdekek veszélyeztetéseként állították be, a hatalom bírálóit pedig hazafiatlansággal vádolták.
A horvát médiumok elsősorban a horvát lakosság szenvedését és az ország pusztítását hangsúlyozták, miközben ritkán vizsgálták a horvát alakulatok által szerbek vagy más közösségek ellen elkövetett bűncselekményeket.
A szerbiai helyzettel ellentétben azonban Horvátországban nem alakult ki teljes médiamonopólium. Egyes regionális lapok bizonyos szerkesztői önállósággal rendelkeztek, a Feral Tribune pedig következetesen bírálta a hatalmat. A lap annak ellenére is fennmaradt, hogy ötvenszázalékos, hivatalosan a pornográf kiadványokra kivetett adóval sújtották.
Danko Plevnik újságíró és publicista szerint a horvát újságírók két csoportra szakadtak: azokra, akik számára a demokrácia fontosabb volt a horvát államnál, és azokra, akiknek az állam fontosabbá vált a demokráciánál.
A domináns narratíva szerint Horvátország területi épségéért és nemzetközi elismeréséért folytatott honvédő háborút, míg Jugoszlávia és Szerbia agresszorként az új állam elpusztítására törekedett. Az „agresszorok”, a „csetnik hordák” és a „pusztítás” kifejezései a mindennapi tudósítások állandó elemeivé váltak.
A horvát média legsúlyosabb mulasztásai a bosnyák–horvát konfliktus idején mutatkoztak meg. A domináns médiumok jórészt elhallgatták az ahmići mészárlást, a herceg-boszniai etnikai tisztogatásokat és Mostar pusztítását. A bűncselekményeket dokumentáló nemzetközi szervezetek képviselőit gyakran figyelmen kívül hagyták vagy elfogultsággal vádolták.
A kritikus hangok jelenléte ugyanakkor megakadályozta a szerbiaihoz hasonló teljes homogenizációt. Paradox módon éppen ez a részleges szabadság adott nagyobb hitelességet a HTV-nek és a horvát fősodor sajtójának: az ellenzéki médiumok létezése a valódi pluralizmus benyomását kelthette.

 

Bosznia és Hercegovina: három közösség, három valóság

Bosznia ésHercegovina médiatere volt a legszéttagoltabb. A háború előtt a Bosznia és Hercegovinai Rádió és Televízió (RTV BiH), az Oslobođenje és több regionális újság még mindhárom nemzeti közösséget kiszolgáló, közös tájékoztatási rendszer részeként működött.
A háború ezt a rendszert teljesen lerombolta. Három egymástól elkülönült, ellenséges médiavilág jött létre, amelyek mindegyike a saját etnikai közönségéhez beszélt, és a saját eseményváltozatát közvetítette.
A boszniai szerb médiumok, köztük a Boszniai Szerb Rádió és Televízió (SRT), a SRNA hírügynökség és a Szerb Demokrata Párt (SDS) ellenőrzése alatt álló helyi rádiók a belgrádi rendszer közvetlen meghosszabbításaként működtek. Szinte szó szerint átvették a Tanjug jelentéseit, amelyeket Radovan Karadžić és Momčilo Krajišnik helyi propagandájával egészítettek ki.
A szarajevói ostromról szóló tudósításokban a mesterlövészek támadásait és a gránátozásokat muszlim provokációnak vagy megrendezett eseményeknek nevezték. Amikor 1994-ben a Markale piacon becsapódott gránát 69 embert ölt meg, az SRT még aznap azt állította, hogy a bosnyák fél saját polgárait támadta meg.

A bosnyák médiumok, elsősorban az RTV BiH és az Oslobođenje, legalább elvi szinten a többnemzetiségű Boszniát és a pluralizmust védelmezték. Az Oslobođenje a szarajevói ostrom idején a szakmai újságírás és az ellenállás jelképévé vált, miközben munkatársai pincékben, rendkívül nehéz körülmények között dolgoztak.
Idővel azonban a boszniai kormány is egyre erősebb nyomást gyakorolt a sajtóra. A szerbeket „csetnikeknek”, a horvátokat „usztasáknak” nevező szóhasználat ugyanahhoz az etnikai megbélyegzéshez és dehumanizáláshoz vezetett, amely az ellenséges propagandát is jellemezte.
A herceg-boszniai horvát médiumok ezzel párhuzamosan nyíltan a HDZ és a „Herceg-Bosznia” létrehozására irányuló politikai projekt szolgálatában álltak. A zágrábi vezetéssel összehangoltan támadták a boszniai kormányt, amikor ezt a horvát katonai és területi célok megkívánták.

A bizalom is a propaganda áldozatává vált

Thompson elutasította azt az egyszerűsítő állítást, hogy a médiumok hozták létre a háborút. Ugyanakkor kihangsúlyozta, hogy a média közreműködése nélkül a konfliktus nem abban a formában zajlott volna le, ahogyan végül megtörtént.
Mindhárom fél politikai vezetése a háború előtti félelmek irányítására, az etnikai közösségek homogenizálására, az erőszak önvédelemként való igazolására és a valós információk eltitkolására használta a médiát. A rendszerek nem elsősorban céljaikban, hanem hatékonyságukban különböztek egymástól.
A szerb propagandarendszer volt a legteljesebb és legmélyebben beágyazott. A horvát rendszerben maradtak repedések, amelyeket a hatalom folyamatosan igyekezett lezárni. A bosznia-hercegovinai propaganda pedig a médiatér szétesése miatt kevésbé központosított, de annál sokrétűbb volt.
A manipuláció legsúlyosabb következménye nem csupán az volt, hogy a médiumok hazudtak. A propaganda tartós bizalmatlanságot és cinizmust alakított ki a nyilvánosságban a sajtóval és általában a demokratikus intézményekkel szemben. Ez végső soron magukat a politikai rendszereket erősítette: amikor az emberek már senkinek sem hisznek, gyakran annál a megszokott hangnál maradnak, amely megerősíti korábbi félelmeiket.
Thompson a könyv bővített kiadásán dolgozva úgy látta, hogy a daytoni békemegállapodás után sem következett be alapvető változás. A három médiarendszer zárt maradt, és továbbra is saját nemzeti vagy entitási propagandanarratíváját ismételte. A nemzetközi közösség megpróbálta támogatni a független sajtó kialakulását, ezek az erőfeszítések azonban gyakran elkésettnek, elégtelennek vagy ellentmondásosnak bizonyultak.

 

Ma is ismerős módszerek

A könyv aktualitását az adja, hogy az általa bemutatott mechanizmusok nem tűntek el teljesen. A kritikus újságírókat saját közösségükben ma is könnyen idegen érdekek kiszolgálóinak vagy árulóknak bélyegzik, különösen akkor, ha azt próbálják bizonyítani, hogy a bűncselekményeknek és az áldozatoknak nincs nemzetiségi „oldaluk”.

Boro Kontić szarajevói újságíró egy, a média háborús szerepéről készített dokumentumfilm munkálatai során kapott tanácsot Thompsontól. A brit történész arra figyelmeztette, hogy bár a gonoszság dokumentálása pillanatnyilag hatástalannak tűnhet, hosszú távon minden ilyen erőfeszítésnek jelentősége van.

Thompson könyvének egyik legfontosabb tanulsága ezért nem csupán a múlt megértésére vonatkozik. Arra is figyelmeztet, hogy a háború nem feltétlenül az első lövéssel kezdődik. Sokkal korábban elkezdődhet, amikor a politikai hatalom felszámolja a közös valóságot, ellenségként bélyegzi meg a másként gondolkodókat, és a tájékoztatás helyére félelmet, gyűlöletet és engedelmességet állít.