Több mint három évtizeddel Szarajevó ostroma után is tisztázatlan, valóban létezett-e olyan szervezett rendszer, amelynek keretében tehetős külföldiek pénzt fizettek azért, hogy a Boszniai Szerb Köztársaság hadseregének állásaiból a város civil lakosságára lőhessenek. Bár a történet már a háború idején megjelent a sajtóban, az ostromról tudósító bosnyák és külföldi újságírók többsége azt állítja, hogy akkoriban még szóbeszédként sem hallott róla.
A Szarajevói Médiaközpont (media.ba) írása szerint az ügy egyik első sajtónyoma 1995. április 1-jére vezethető vissza, amikor a szarajevói Oslobođenje a zágrábi Vjesnik nyomán beszámolt arról, hogy olasz állampolgárok a boszniai szerb katonai struktúrák segítségével érkezhettek a Szarajevó körüli magaslatokra, hogy szórakozásból emberekre lőjenek. A történet eredetileg Giuseppe Zaccaria La Stampában megjelent, Háborús hétvége Szarajevóban című riportjához kapcsolódott.

Zaccaria azt írta, hogy a Boszniai Szerb Köztársaság hadseregének egyik katonája egy rögtönzött mesterlövészállásra vitte, ahonnan rá lehetett látni a város hírhedt „mesterlövész-sugárútjára”. A katona állítólag felajánlotta neki, hogy lőjön rá valakire az utcán. Az újságíró visszautasíthatta az ajánlatot, majd Olaszországba visszatérve megírta tapasztalatait. A beszámoló rövid időre felkeltette a közvélemény figyelmét, később azonban nagyrészt feledésbe merült.
A történetet 2022-ben Miran Zupanič Sarajevo safari című dokumentumfilmje emelte ismét a nyilvánosság elé. A film bemutatása után, Benjamin Karić, akkori szarajevói polgármester kezdeményezésére, a bosznia-hercegovinai ügyészség eljárást indított. 2024 novemberében a milánói ügyészség is vizsgálatot kezdett Ezio Gavazzeni olasz író, a Hétvégi mesterlövészek című könyv szerzőjének feljelentése alapján. A nyomozások eddig nem hoztak nyilvánosságra konkrét eredményeket.

A Media.ba munkatársai a történet hitelességéről öt, Szarajevó ostromáról tudósító háborús riportert kérdeztek meg. Martin Bell, a BBC egykori tudósítója elmondta, hogy a városban töltött idő alatt még pletyka formájában sem találkozott a „mesterlövész-szafari” történetével, ugyanakkor hozzátette , hogy 1994 augusztusától a boszniai szerb hatóságok korlátozták a nyugati újságírók mozgását, ezért szerinte azok a főként orosz és görög riporterek tudhatnának többet, akik szabadabban dolgozhattak a szerb ellenőrzés alatt álló területeken.
Senad Avdić újságíró és szerkesztő szintén azt mondta, hogy sem a sajtóban, sem a politikai, katonai, rendőrségi vagy igazságügyi körökben nem ismert olyan személyt, aki a háború idején vagy az azt követő évtizedekben hallott volna ezekről az állítólagos bűncselekményekről. Különösen problematikusnak tartja, hogy a dokumentumfilm egyik legfontosabb forrása egy névtelen szlovén hírszerző, aki állítása szerint újságíróként dolgozott egy meg nem nevezett amerikai ügynökségnek. Avdić szerint a névtelen szereplőkre és ellenőrizhetetlen állításokra épülő történetet nehéz bizonyítottnak tekinteni.
Florence Hartmann, a Le Monde egykori tudósítója ugyancsak nem hallott szervezett „szafarikról”, amikor 1994 májusáig Boszniában dolgozott. Ugyanakkor elképzelhetőnek tartja, hogy egyes kiváltságos külföldi vendégek lehetőséget kaptak a civilekre való lövöldözésre. Ennek nyilvánosan ismert példájaként Eduard Limonov orosz írót említette, aki a Serbian Epics című film egyik jelenetében a kezében lőfegyvert tart a Szarajevó feletti hegyekben. Hartmann szerint azonban ez nem bizonyítja szervezett, fizetős hétvégi utak létezését. Állítása szerint a hágai törvényszéknek már 1998-ban tudomása lehetett öt, az ügyhöz kapcsolt olasz állampolgár nevéről, de ennek nem lett ismert jogi folytatása. Zoran Kusovac, a Sky News háborús tudósítójának egykori munkatársa kezdettől megalapozatlannak és szakmailag nehezen védhetőnek tartotta a történetet. Szerinte ilyen tevékenységet a katonai ellenőrzés, az utazási korlátozások és a Jugoszlávia elleni szankciók idején szinte lehetetlen lett volna nagyobb méretekben, titokban megszervezni. Azt is kifogásolta, hogy nem kerültek elő közvetlen, azonosítható szemtanúk.
Boro Kontić, az Amerika Hangja szarajevói tudósítója szintén úgy véli, hogy egy ilyen történet aligha kerülhette volna el a városban dolgozó tapasztalt riporterek figyelmét. A külföldi tudósítóknak kiterjedt kapcsolatrendszerük volt a front mindkét oldalán, és még szigorúan titkos katonai fejleményekről, például a repülőtéri alagút építéséről is tudomást szereztek.

Az írás leszögezi, hogy a rendelkezésre álló sajtóanyagok és visszaemlékezések alapján nem zárható ki, hogy egyes külföldiek részt vettek a civilek elleni lövöldözésben. Arra azonban továbbra sincs szilárd bizonyíték, hogy szervezett, tömeges és fizetős „mesterlövész-szafarik” működtek volna.
A volt Jugoszláviával foglalkozó hágai törvényszék ítéletei ugyanakkor egyértelműen megállapították, hogy Szarajevó ostroma során a boszniai szerb katonai és politikai vezetés hosszú időn át tartó tüzérségi és mesterlövész-hadjáratot folytatott a civil lakosság megfélemlítése érdekében. A kételkedő riporterek szerint ezért elsősorban a bizonyított háborús bűnök, az ismert lőállások és a civil áldozatok haláláért felelős személyek feltárására kellene összpontosítani.