BIRN: EGY GYILKOSSÁG ELKÖVETÉSE EGY FÉNYKÉP ELKÉSZÍTÉSÉÉRT – MI REJLIK A JUGOSZLÁV HÁBORÚ EGYETLEN KIVÉGZÉST MEGÖRÖKÍTŐ FELVÉTELÉNEK HÁTTERÉBEN?

Barbara Matejčić, a Balkáni Oknyomozó Hálózat munktársa egy, a jugoszláviai háborúk ideje alatt, egy kivégzést bemutató fotó történetének járt utána, illetve annnak, hogy az a két belgrádi fiatal fotós, akik a képet készítették mindössze csak dokumentálták a kivégzést, vagy pedig netán bűnrészesei is voltak a háborús bűncselekménynek? Az oldalunkon részleteket közlünk az írásból. A teljes szöveg itt olvasható el

„Szeptember 22-én, szerdán reggel a nap úgy indult a Hágai Nemzetközi Törvényszéken, mint bármely másik. Aznap Goran Jelisić, egy boszniai szerb ellen folyt a tárgyalás.
A tárgyalóterembe belépett Claude Jorda, a bírói tanács elnöke, aki Fouad Riad és Almiro Simoes Rodrigues bírókkal együtt vezette az ügyet. Jorda, az ötvenes éveiben járó francia bíró, aki barátságos mosolyával oldotta a feszültséget, komoly küldetést teljesített: a második világháború utáni első nemzetközi háborús bíróság munkáját vezette. Különösen odafigyelt munkatársaira, például a tolmácsokra, tudván, milyen fontosak egy többnyelvű per lefolytatásában. Néha viccelődött, egyszer például így: „Próbálom elérni a legendás brit humor szintjét, de nem vagyok benne biztos, hogy sikerül.”
Azon a napon azonban nem viccelődött. Tudta, hogy a tárgyaláson hamarosan fényképeket mutatnak be, amelyeken egyértelműen látszik, ahogy Jelisić megölt egy embert.
Tíz óra tíz perckor megkérte a jelenlévőket, hogy foglaljanak helyet, és vezessék be a vádlottat. A terembe zöldes kötött pulóverben, félénk arckifejezéssel belépett a 31 éves Goran Jelisić. A bíró köszöntötte a tolmácsokat, az ügyészt, a védelmet, majd a vádlottat – a szokásos sorrendben. Jelisić pere ekkor már közel egy éve zajlott. Többek között tizenhárom ember megölését ismerte be a háború idején. Az ügyész, Geoffrey Nice, Bernard O’Donnellnek a Hágai Törvényszék nyomozójának előző napi kihallgatását folytatta. Ezután egy másik nyomozó, Paul Anthony Basham lépett a tanúk padjára.
O’Donnell és Basham már egy évvel korábban összesen 25-30 órán keresztül hosszasan kihallgatták Jelisićet,. Mielőtt az aznapi tárgyaláson bemutatták volna a fényképeket, amelyeket P67-es jelöléssel iktattak be bizonyítékként, Jorda bíró figyelmeztette a jelenlévőket, hogy a képek megrázóak, és azt tanácsolta az érzékenyebbeknek, hogy hagyják el a termet.
Nice ügyész így írta le az első fotót: a rövid ujjú kék inget viselő,vádlott a kép jobb oldalá áll, jobb kezében hangtompítós pisztollyal, mellette balra egy férfi látható katonai egyenruhában, gépfegyverrel. Előttük két férfi van: az egyik barna bőrkabátban, a másik bézs pulóverben. Egy zsákutcában haladnak, ahol a háttérben holttestek hevernek.

A következő képen Jelisić egy „Skorpió” típusú fegyvert szegez a barna kabátos férfi hátára. Mindkettejük feje behúzva, testük előregörnyedve. A következő képen Jelisić már a férfi fejére emeli a fegyvert, aki még inkább összehúzza magát. Aztán a férfi teste előrehajlik, keze a fejéhez emelkedik, mintha védekezne. Még mindig sétálnak.

Ezután a férfi a földre zuhan – egyik lába a levegőben. Jelisić mögötte áll, továbbra is rászegezett fegyverrel. Rengeteg kép készült – minden egyes pillanat meg lett örökítve.
A nyolcadik és kilencedik képen a férfi arccal a betonon fekszik. Láthatóan még él, mivel lábai eltérő helyzetben vannak a két képen, egyik keze pedig a levegőben. Jelisić még mindig lövi őt. A következő fotón közelről látszik a pulóveres férfi, oldalra dőlve fekszik, és hatalmas vértócsa terül el a feje körül.
A következő képen mindkét férfi a földön fekszik sötét vértócsában. Ezután jönnek a tömegsírról készült fotók. A holttestek össze vannak zsúfolva, némelyikük arca is látható. Legalább tizenkét férfi. A sír felett egy teherautó, mellette egy markoló – feltehetően az előbbi hozta a holttesteket, az utóbbi pedig földet hord rájuk.

A fényképek bemutatása és leírása után Jorda bíró 11:21 és 11:45 között szünetet rendelt el.
A tárgyalás folytatásában Riad bíró kért szót. A 71 éves egyiptomi Fouad Abdel-Moneim Riad nagy tapasztalattal rendelkező jogász volt.
„Talán segíthet megérteni valamit, amit nagyon zavarónak találok. Itt van legalább tíz fénykép, és azon tűnődöm, hogyan készülhettek. Hogyan lehetséges, hogy valaki, aki így gyilkol, magával visz egy fotóst, hogy ezt megörökítse? Tud rá magyarázatot adni?” – kérdezte Riad bíró Basham nyomozót.
Nice ekkor félbeszakította őt és azt mondta, hogy erre a kérdésre a nyomozónak könnyebb lenne zárt ülésen válaszolnia. A kérésnek helyt adtak, így a tárgyalási jegyzőkönyvből nem derül ki, mi lehet a képek keletkezésének magyarázata.
A fényképek láthatóan nem hagyták nyugodni Riád bírót. Már egy évvel korábban, 1998. december 1-jén is felmerült benne a kérdés: „Az emberek, akik öltek – úgy viselkedtek, mint a nácik, és lefotózták saját bűneiket?” – tette fel a kérdést egy védett tanúnak, akit „A”-ként jelöltek.
„A” tanú nem tudott válaszolni.
Ez a riport ezekre a kérdésekre ad választ. Azokra, amelyek a fényképek keletkezésének körülményeit feszegetik – a jugoszláv háború egyetlen olyan képsoráról van szó, amely tényleges kivégzést örökít meg. Ilyen felvétel a háborús fotózás történetében is ritka. Például az ukrajnai háborúból sem létezik még hasonló.
Ahogy Riad bírót, engem is évek óta nyugtalanít a kamera közelsége, amely ezekről a képekről sugárzik. Túl sok halottat láttunk már a médiában – sajnos különösen a volt Jugoszláviából. Levágott fejeket, szétrobbantott gyerekeket, csirkéket, amint holttesteket csipkednek. De a halál pontos pillanatát ritkán örökíti meg a kamera. Ezért érdekel, milyen nézőpontból, kinek a szemével láthatjuk ezeket a gyilkossági jeleneteket. Fotósokkal, riporterekkel beszélgettem erről de megbízhatatlan információkat kaptam, pletykákat közöltek – majd három évvel ezelőtt elhatároztam, hogy újságíróként kezdem kutatni az ügyet.
Riad bíró azon tűnődött: lehet, hogy az elkövetők ugyanúgy dokumentálták saját bűntetteiket, mint a nácik, és ezek a felvételek véletlenül kiszivárogtak? Ez logikus magyarázat lenne. A háborús trófeafotók műfaja szinte egyidős magával a fotográfiával. Általában az egyik hadviselő fél névtelen tagjai készítik szuvenírként. Ezek a képek az elkövető hatalmát és az ellenség megalázását bizonyítják. A Harmadik Birodalom után mintegy másfél millió ilyen kép maradt fenn. A jugoszláv háborúból egy videófelvétel maradt fenn, amelyen a szerb Skorpiók egység tagjai hat bosnyákot végeznek ki 1995-ben. A felvételt egy Skorpió-tag készítette, és éveken át a csoport tagjai között terjedt, mígnem 2005-ben nyilvánosságra került.
A brčkói kivégzést azonban hivatásos fotós örökítette meg, és a képeket a világhírű Reuters hírügynökség tette közzé világszerte.

Hogyan tudott egy fotós ilyen közelről, ilyen részletességgel megörökíteni egy gyilkosságot? Nem vette észre őt a gyilkos? Miért engedte, hogy fotózzon? Miért hagyta meg neki a filmet? A hivatásos haditudósítók általában kívülállóként dokumentálnak – vajon itt a kamera részévé vált az eseménynek? Bátorítja-e a közelsége a gyilkosságot? a Reuters szerkesztőit Foglalkoztatták-e ezek a kérdések, amikor a fotókat megvették és publikálták? Mit gondoltak erről a korszak háborús fotósai? Feltette-e ezeket a kérdéseket a World Press Photo zsűrije, amikor 1993-ban díjat ítélt a fotósnak? Felmerültek-e kételyek a holland médiában, amikor hősként fogadták az Amszterdamba menekült fotóst?
Ahhoz, hogy megértsük, valójában mit is látunk a képeken – és legfőképp hogyan készültek –, vissza kell mennünk az időben. El kell távolodnunk a képektől, mintha „zoom out”-olnánk. Egy jó fotó ezer érzést válthat ki – de nem mond el ezer szót.

A háború Jugoszláviában több százezer fényképet hagyott maga után. Az első európai háború a második világháború után riporterek tömegét vonzotta. Sokak karrierje itt kezdődött. A háború „elérhető” volt, olcsó, és nem voltak különösebb szabályok a tudósítók számára.

A háború kamerák és fényképezőgépek előtt zajlott, de ez egyáltalán nem járult hozzá ahhoz, hogy rövidebb ideig tartson. Öt évig tartott Horvátországban, négy évig Bosznia-Hercegovinában, majd még egy évig Koszovón. A szarajevói Média Központ adatai szerint több mint 2500 újságcikket, felvételt és fényképet használtak fel bizonyítékként aHágai Nemzetközi Törvényszék előtt – A legnagyobb ügyekben gyakran ezek az anyagok voltak a legfontosabb bizonyítékok.
De az összes fénykép és felvétel közül ezek az egyetlen közvetlen kivégzést ábrázoló professzionális fotók. A fotótörténelemben is ritkák az ilyen felvételek.
A legendássá vált képek keletkezésének körülményei azonban aprólékosan ismertek. Végül is sok szemtanú előtt készültek. Ezek viszont, amelyek Brčkóban készültek – nem. Két gyilkos, két áldozat, két fotós. Vagy volt ott még valaki?
A fényképeket 1992. május 6-án vagy 7-én készítették – a pontos dátumot nem állapították meg a tárgyalás során. Brčkóban készültek, amely akkoriban 41 046 lakosú város volt: A lakosság 55,5%-a bosnyák (vagy ahogy akkoriban hívták, muszlim), 19,9%-a szerb, 6,9% – a horvát, és 17,5% más etnikumú volt. A háború csak egy hónappal korábban kezdődött Boszniában, és április 30-án hajnalban elérte Brčkót is. Ebben az évszakban napközben 20 fokig is felmelegedett az idő. A munkások a nyári szabadságukat, a gyerekek az iskola végét várták. A bátrabbak pedig már a várost Boszniával és Horvátországgal összekötő, szennyezett Szávába ugrottak.
De azon a reggelen a folyón átívelő két hidat felrobbantották, miközben emberek és autók haladtak át rajtuk. A halottak pontos számát nem tudni, sok test eltűnt a folyóban.
A bijeljinai Goran Jelisić ugyanaznap érkezett Brčkóba önkéntesként. Akkoriban 23 éves volt, egy kisgyermek apja, csak az általános iskolát végezte el és Traktorosként dolgozott egy mezőgazdasági birtokon. Három hónappal korábban szabadult a börtönből, ahol csekkhamisításért ült. Imádta a pénzt – ez a bírósági tárgyaláson is kiderült. A foglyoktól mindent elvett – pénzt, órát, ékszereket –, és ezért is elítélték. Brčkóban jugoszláv kék rendőri egyenruhát, hangtompítós Škorpion géppisztolyt és Motorolát kapott. Kódneve: Adolf volt.
Egy L jelű védett tanú így emlékezett vissza Jelisić szavaira:
„Hitler volt az első Adolf. Én vagyok a második.”
Jelisić az általa kiállított igazolványokon is Adolfként írt alá.
A Jugoszláv Néphadsereg május 1-jére már elfoglalta a postát, a kórházat, a rádió- és televízióállomást, valamint a rendőrkapitányságot. Brčkóba hamarosan szerb egységek özönlöttek – egyes források szerint 22 különböző egyenruhát viselő egység volt jelen. Az egész várost ellenőrzés alá vonták, beleértve a bevezető utakat is. Jelen volt a Jugoszláv Néphadsereg, a különféle szerb rendőri és félkatonai egységek, mint a Tigrisek és a Vörös sapkások. Nem tűrtek ellentmondást. Egy hónappal korábban már hasonlóan gyors és véres módon elfoglalták a többségében bosnyák Bijeljinát.
Hasonló forgatókönyvet szántak Brčkónak is. A 16 és 60 év közötti bosnyák és horvát férfiakat összegyűjtötték. Néhányat a Belügyminisztérium épületébe (SUP) vittek, amely a város központjában, a volt Marsall Tito téren volt. A 13-as számú sötét szobában húsz fogoly zsúfolódott össze. A fogvatartottak állandóan cserélődtek – egyeseket elvittek, másokat elengedtek, néhányat megöltek.
Goran Jelisić egy barna dzsekis férfit vezetett ki a 13-asból. Hogy miért épp őt? Nem tudni. Talán ő nyitotta ki az ajtót, vagy drága órát viselt, vagy valakinek nem tetszett. Jelisić nem emlékezett, hányszor lőtt rá, bár azt mondta, ez volt az első gyilkossága – „tűzkeresztség” –, így vallott.
„Talán két vagy három golyót lőttem ki” – mondta.
Már ekkor kialakult a gyilkossági mintázata: hangtompítós Škorpionnal közvetlen közelről, hátulról lőtt. Ismerősei szerint gyáva volt, nem mert az áldozatok szemébe nézni. Leggyakrabban tarkón lőtte az embereket. Ezt a hágai tárgyalás során is megerősítették. Később kevesebb vér folyt, mint ezeken a fényképeken. Jelisić ugyanis megparancsolta az áldozatoknak, hogy hajtsák le fejüket egy csatornafedél fölé, hogy a vér oda folyjon és kevesebbet kelljen takarítani
Jelisićot 13 ember meggyilkolásáért ítélték el. Valójában nem tudni hány embert is ölt meg 1992 májusában, három hét alatt A számukat a bíróság nem állapította meg, mivel beismerő vallomást tett, így a vádhatóság nem vizsgálta a további gyilkosságokat.

Egy védett tanú szerint Jelisić azt mondta: „Minden reggel le kell lőnöm húsz-harminc embert, hogy meg tudjam inni a kávém.” Egy másik tanú szerint május 8-án már 68 ember megölésével dicsekedett, 11-én pedig 150-ről beszélt.
Egy A jelű tanú azt mondta: naponta 10-15 alkalommal hallotta Jelisić hangját, ahogy az áldozatainak azt parancsolja: „Feküdj le és hajtsd a fejed a rácsra!” Volt, aki látta, hogyan gyilkolt. Azt is mondták, hogy a holttesteket kupacba kellett rakni, és egy Bimeks nevű húsipari cég hűtőkocsijával tömegsírba vitték. Egyes tanúk szerint a holttesteket a Farma takarmánygyárba is elszálították, ahol állati takarmánnyá dolgozták fel.
Egy N jelű tanú szerint körülbelül száz testet látott egy rakáson. Az ügyészség úgy becsülte, hogy Jelisić akár száz vagy még több embert is megölhetett.
A boszniai háború sok gyilkost termelt ki. Tanárok, rendőrök, parasztok váltak bűnözőkké. De kevesen öltek úgy, mint Goran Jelisić – egyedül, tömegesen, mégis egyenként. Fegyvertelen, ártalmatlan embereket. Ezért kapta meg az ICTY addigi leghosszabb büntetését: 40 év börtönt.
Védelmében régi ismerősök tanúskodtak. Azt mondták, csendes, udvarias fiú volt, nem tett különbséget szerb és bosnyák között. Néhány bosnyák tanú azt állította, hogy segített nekik a háború idején.
Egy tanú, aki azt mondta, soha nem felejti el Jelisić arcát, így írta le:
„Húszas éveiben járó fiatalember, barna hajjal, közepes magasságú, közepes súlyú, eléggé élénk.”
A háborúk után gyakran hézagok maradnak a tények között. Még akkor is, ha alapos tárgyalások zajlottak, mint Brčkóban. Azonosítatlan áldozatok. Ismeretlen tettesek. Pontatlan dátumok. Homályos parancsnoki felelősség. Ködös körülmények. Még azt sem tudni biztosan, mikor kezdődött a háború, és mikor ért véget.
A brčkói áldozatok számát sem ismerjük. A május és július között működő legnagyobb lágert, a Luka tábort, az akkori legnagyobb boszniai folyami kikötőben alakították ki. Elég raktárépület volt a foglyoknak, és a közeli Szávába könnyen lehetett dobni a holttesteket. A tábort egy ideig Jelisić irányította – legalábbis így mutatkozott be. A bíróság nem állapította meg hivatalos beosztását.
Az áldozatok fegyvertelenek voltak, erőszakkal tartották őket fogva, nem voltak harcok. A becslések szerint Brčkóban 2000–3000 ember halt meg vagy tűnt el. Legalább minden huszadik lakos.
Bojan Stojanović akkoriban 22 éves fotós volt Belgrádból, aki a Večernje novosti napilapnak dolgozott. Mindenfélét fotózott – sporteseményeket, piaci kínálatot. A Večernje novosti bulvárlap volt akkor is, ma is, ezért a szakmában „nemi betegségnek csúfolják-

1994-ben például közzétették Uroš Predić 1888-as festményét, Árva anyja sírjánál, és azt állították, hogy ez egy szerb fiúról készített friss fotó, aki a muszlimok által megölt családja sírján sír. A lap Slobodan Milošević szócsöve is volt: 2000-ben manipulált képet közölt a kampánygyűléséről, megsokszorozva a résztvevők számát.
A médiamanipuláció nem volt ritka a jugoszláv háború idején.

Bojan és barátja, valamint a Večernje novosti munkatársa, Srđan Petrović 1992 májusának elején a Reuters megbízásából mentek Szarajevóba, de Belgrádba Brčkóból származó kivégzési fényképeket küldtek. Mindketten időnként együttműködtek a Reutersszel.

Emil Vaš akkoriban Belgrádban a Reuters fotósaként dolgozott, és ő kezébe kerültek elsőként a brčkói fotók. „Amikor megláttam őket, nem tudtam elhinni. Az ember nem hiszi el, hogy valaki ilyesmit lefotóz. Azt sem tudtuk, hogy igazak-e. Azt sem, mit kezdjünk velük” – mondta egy beszélgetés során.
Jura Nanuk, a Reuters horvátországi fotósa úgyszintén a belgrádi irodában tartózkodott, és jól emlékezett, hogy Vaš teljesen ki volt borulva. „Számomra nem volt olyan sokkoló, mert a horvát háborúban már sok mindent láttam.”– nyilatkozta a BIRN-nek.
Nanuk elmesélte, hogy egyszer horvát katonákkal volt, amikor az egyik megkérdezte: „Meg akarod nézni egy halott csetnik fejét? Párlatban tartom.” Nanuk gyomra felfordult. A katona felajánlotta, hogy lefotózhatja azt, de Nanuk sem látni, sem fotózni nem akarta a konzervált fejet. A horvát katonák gyakran megkérdezték tőle, hogy akarná-e, azt hogy tűzérségi lövést adjanak le, mert az látványosabb fotót eredményez – láng és füst –, de ő mindig visszautasította ezt, mert tudta, hogy az a gránát valahová le fog csapódni és akár ölhet is. „Ha harci helyzetben tüzelnek, fotózom, de ha csak a fotó miatt csinálják, szó sem lehet róla.”

A Reuters belgrádi fotóügynökségének akkori vezetője Petar Kujundžić volt, aki 2015-ig dolgozott a hírügynökségnek. Kujundžić éjszaka értesült a fotókról és amikor meglátta a képekey, először azt hitte, hogy megrendezett jelenetről van szó-. Megkérdezte Bojant és Srđant is mekérdezte, hogy miképpen is készültek. Ők azt válaszolták, hogy éppen arra jártak, találkoztak pár emberrel, és megtörtént az egész. „Gyanús volt számomra, mert tudtam, hogy épeszű ember nem engedné, hogy ilyet lefotózzanak. Ez nem olyan, mint egy tüntetés: kiszállsz, fotózol, mész tovább. Az, aki a pisztolyt fogja, egy ponton megkérdezné, hogy ‘Meg akarsz halni?’” – mondta Kujundžić.

Nem tapasztalt még ilyet, ahogyan más haditudósító ismerőse sem látott még ilyet, pedig sok évet töltöttek a harctereken.
Kujundžić elvitte a képeket Donald Forbeshoz, aki 1992-ben tevékenykedett a Reuters jugoszláviai irodavezetőjeként Belgrádban. Forbes írásban közölte vele, hogy a szerb újságírók és a rendőrség, valamint a hadsereg között nagyon szoros együttműködés volt, és kétségei vannak afelől, hogy egy nyugati fotósnak megengedték volna, hogy kivégzést lásson. De nem boncolgatta, hogyan jutottak a képekhez, és kihangsúlyozta, hogy a fotók elfogadása bizalmon alapult. „Fel sem merült bennem, hogy ne küldjük el a londoni irodának, mivel ezek jogos híranyagok voltak” – mondta Forbes.

Bojanra jó fotósként és „lőporoshordóként” (angolul „loose cannon” – kiszámíthatatlan, problémás ember) emlékezett vissza. „Egyszer egy boszniai gyárból fehér Volkswagent szerzett amit elloptak, és önhatalmúan UN (ENSZ) jelzést ragasztott rá, amivel magát és a szarajevói Reuters-irodát is bajba sodorta az ENSZ-nél” – mesélte Forbes. Bár a beszélgetés elején azt írta, hogy részt vett a döntésben, később azt álította, hogy a londoni szerkesztőség döntött a képek megjelentetéséről, és ők értékelték a fotók etikai vonatkozásait.

A Reuters „Yugoslavia out” megjelöléssel tette közzé a képeket, ami azt jelentette, hogy azok nem kerültek terjesztésre a volt Jugoszlávia területén, hanem 1992. május 9-től kezdve világszerte jelentek meg. A szerzőként Bojan Srđan / Reuters, illetve Srđan Bojan / Reuters.-tüntették fel. Kujundžić szerint a fotósok kérték, hogy közösen szerepeljenek a képeken, mivel együtt voltak Brčkóban, együtt fotózták, adták el, és együtt döntöttek a szerzői névről is. A képaláírás szerint: „ Miután elfogták, Brčko mellett egy szerb rendőr tarkón lövi a muszlim mesterlövészt, akit azzal vádoltak, hogy szerb menekülteket szállító konvojra lőtt.”

Bojan és Srđan továbbra is járták a harctereket és a fényképeztek. Bojan fényképét – amelyiken az áldozat még áll, és a gyilkosa a „Skorpió” nevű fegyverét a tarkójára szegezi– benevezte a World Press Photo pályázatra. A fénykép 1990-ban a gyorshírek (Spot News) el is nyerte a rangos díjat. Bojan még ugyanebben a hónapban elhagyta Szerbiát, és Hollandiába költözött és menedékjogot kért.

A holland hatóságoknak elmondta, hogy nem háborús menekült, hanem a szerb hatóságok üldözik és veszélyben van az élete. A Benelux-országban az akkori holland sajtóinterjúk alapján disszidens fotósként fogadták, a holland közszolgálati televízió pedig Salman Rushdie-hoz hasonlította őt.
Bojan a holland médiumoknak adott interjúiban elmagyarázta, hogy miképpen is készültek képek.
A verziók kissé eltérnek, de mindenütt azt állítja, hogy észrevétlenül tudott fotózni, majd ugyanolyan észrevétlenül távozni. A De Stem holland újság 1993. március 30-i számában azt írja, hogy Bojan a barátjával 1992. május 6-án Belgrádból Szarajevó felé tartott, amikor lövéseket hallottak. Stojanović leparkolt, megragadta a Nikon fényképezőgépét, és bement egy holttestekkel teli sikátorba. Két szerb katona sétált előtte két fegyvertelen muszlim férfival. Egy pillanattal később az egyik katona hidegvérrel felemelte a kezét, és fejbe lőtte az előtte álló bosnyákot. „Stojanović egy pillanatot sem habozott, ujját az exponálógombra tette. Nem volt ideje fókuszálni a 35 mm-es objektívvel. Mielőtt a katona észrevette volna, hogy fényképezik, Stojanović elmenekült.” – áll a holland újságban megjelent cikkben

Az interjúkban Bojan elmondta, hogy a szerb erőket gyilkosként ábrázoló fényképek megjelenése után bombát dobtak arra az épületre, ahol a szüleivel élt. Egyes interjúk szerint kétszer, mások szerint háromszor is. Azt is állította, hogy egy autóból gépfegyverrel (kalasnyikovval) lőttek az épületre, emellett több száz telefonos fenyegetést kapott. A De Stem-nek azt mondta, hogy: „A szerb hadsereg vezetője 20.000 dolláros vérdíjat tűzött ki a fejemre. Mert hazám elárulója vagyok. A házkutatási parancsot a szerb tévé is leadta és megjelent az újságokban is.” Az állítása szerint 1992 novemberében letartóztatták olyan nő ellen elkövetett gyilkosságkísérlet miatt is letartóztatták, akit nem is ismert.
Egy másik interjúban azt mondta, hogy „állítólagos rablás” miatt tartóztatták le. A fogdában a fényképekről faggatták, és kémkedéssel vádolták. Két hónap után szabadult, de akkorra – elmondása szerint – minden felszerelése, 4000 negatívja és iratai is eltűntek a lakásából és ezután döntött úgy, hogy elmenekül, de mivel nem volt útlevele, egy vonat tetején illegálisan szökött át a bolgár határon. Emellett több interjúban is megemlítette, hogy a Reuters segített neki megszökni.

A BIRN megkerésére a belgrádi Második Városi Ügyészség átvizsgálta az 1992-es és 1993-as iratokat, de nem találtak semmilyen adatot arról, hogy Bojan Stojanović ellen támadások történtek volna. Az általunk megkérdezett, hozzá közelálló újságírók és fotósok közül senki sem hallott arról, hogy bombát dobtak volna az épületére. Donald Forbes, a Reuters akkori belgrádi vezetője sem emlékszik semmiféle körözésre vagy televíziós bejátszásra. „Kétlem, hogy a szerb televízió bemutatta volna őt anélkül, hogy mi ne tudtunk volna róla. A munkatársaink folyamatosan figyelték a híreket.” – mondta.
Forbes és Pat Benic szerkesztők azt állították, hogy a Reuters nem segített neki a szökésben. „A vállalati szabály szerint amennyiben bármely ország hatóságai valakit keresnek a személyzetünkből, akkor teljes együttműködést nyújtunk. Szerbiában sem a fotós, sem pedig a fényképek miatt egyszer semo kaptam hivatalos megkeresést. – mondta Forbes.

1993 áprilisában holland médiumok arról számoltak be, hogy két szerb férfi Amszterdamban elrabolta és megpróbálta megölni Stojanovićot. Az NRC Handelsblad 1993. április 21-i számában ez volt olvasható: „Fegyverrel fenyegetve kényszerítették, hogy beszálljon egy autóba. Az emberrablók a Mauritskade utcába vitték, ahol acélhuzallal próbálták megfojtani. A huszonhárom éves Stojanović a kamerájával ütötte meg támadóit, majd pedig beleugrott a csatornába és sikerült elmenekülnie”

A VPRO, holland közszolgálati televízió 1993-ban De prijs (Az ár) címmel egy félórás műsort készített és sugárzott Bojanról, aki a Brčkoban készült fotóról azt állította, hogy a rajta látható áldozat muszlim és nem tudja, hogy miért lőtték le. Elmondta azt is, hogy a a gyilkosokat nem érdekelte a jelenléte, pedig – mint mondja – három méterre volt Jelisićtől. A dokumentumfilmb a fotóst úgy is bemutatta, ahogyan a World Press Photo kiállításon a díjazott fotót nézi és a kiállítás egyik szervezőjének azt mondja, hogy az áldozat nem volt mesterlövész, hanem egy egyszerű civil ember volt. A szervező ekkor csak egyet bólintott és annyit mondott, hogy „Jea” és nem tűnt meglepettnek, hogy éppen akkor tudta meg, hogy a kiállításon egy meggyilkolt emberről szóló hamis állítás szerepel. Bojan ekkor folytatta, hogy ezt egy Reuters-es fickó írta ezt oda, talán mert félt, de mindegy. Erre a beszélgetőtársa megkérdezte Bojantól, hogy kér-e kávét.

Beszéltem a film társrendezőjével, Thomas Doebele-vel is, aki azt mondta, a Reuters belgrádi irodájánál nem ellenőrizték le Bojan állításait a, és másfajta ellenőrzést sem végeztek. A stáb feltételezte, hogy Bojan tisztességes fotós volt, és tekintettel arra, hogy elnyerte a rangos World Press Photo díjat, úgy vélték, hogy a munkája hiteles. Thomas Doebele arra sem emlékezett, hogy ki is volt az a férfi, akinek Bojan azt mondta, hogy az áldozat nem mesterlövész volt. Ezt a World Press Photo alapítványnál sem tudták megmondani.
Mostanra azonban a fénykép és az egykori képaláírás mellett a WPF oldalán ez is olvasható:
„Ez a leírás korábban mesterlövészként azonosította az áldozatot. Azonban egy olyan videót kaptunk, amelyben a fotós kijelenti, hogy ez nem igaz. Ezért a leírást 2022. július 21-én módosítottuk.”

XXXX

Petar Vujanić telefonbeszélgetésben úgy nyilatkozott Stojanovićról és Petrovićról, hogy „elhivatott haditudósító fotósok voltak”. A brčkói képekkel kapcsolatban azonban őt is zavarja, hogy rossz hírbe hozták Szerbiát, és attól tart, hogy a mi kutatásunk is ezt fogja megerősíteni, mert szerb fotósokról van szó, és – mint mondja – a háborús történeteket mindig nemzeti alapon keretezik. Erre azt válaszoltam neki, hogy nem arról van szó, hogy a fotós szerb, horvát, ukrán, orosz, zsiráf vagy marslakó-e, hanem arról, hogy mi is a tudósító szerepe a háborúban, és hogy vannak etikai határok, amelyeket nem szabad átlépni – mert különben propagandistává, résztvevővé, vagy akár elkövetővé válunk.
Vujanić sem hallott soha arról, hogy Bojant üldözték volna, vagy hogy bombát dobtak volna a lakására.

Bojan Stojanović a tudósító szerepét eléggé rugalmasan értelmezte a háborúban.
Nikola Šolić, a Reuters egykori horvátországi fotósa úgy emlékezik Bojanra, hogy, szép, magas, szórakoztató fiú volt, akit egyszer ki kellett menteni a börtönből, amikor is a horvát erők a háború kezdetén, Bosanski Brodnál letartóztatták. A fotós ugyanis egy szerb egységgel utazott egy teherautóban, és egyenruhát is viselt. Nem volt katona, hanem fotós, de szeretett fegyvert és egyenruhát hordani és ezt más fotósok is megerősítették.

Szabó Imre , egy a háború idején sok külföldi médiumnak dolgozó fotós felidézte, hogy szerbiai hogy 1991-ben, a horvátországi háború kezdetén a Baniján tartózkodott több fotóriporter társával és itt találkozott Bojannal és Srđannal. „Dicsekedtek, hogy milyen jó nekik. Mi meg kérdeztük tőlük azt, hogy mi olyan jó? Mire ők azt válaszolták, hogy lőttek. „Miből lőttetek?” – kérdeztük. ‘Géppisztolyból’ – mondták. ‘Kire lőttetek?’ – kérdeztük. Azt mondták: ‘Horvátokra.’” – meséli. Szabó, aki akkor azt mondta nekik: „Ugyan már, emberek, ti fotósok vagytok, csak az objektívet irányítsátok, ne csináljatok ilyet.” Szabó szerint tele voltak „fiatalkori lelkesedéssel, adrenalinnal és bizonyítási vággyal”.

Miloš Cvetković, a háború alatt úgyszintén számos rangos magazinban publikáló szerb fotós, aki részmunkaidősként a Reutersnek is dolgozott visszautasította a beszélgetést velünk, de adott egy interjút Sandra Vitaljić fotográfusnak, amely megjelent annak 2013-as Háború képekben: kortárs háborús fotográfia című könyvében. Ott azt állítja, hogy Bojan és Srđan Szarajevó mellett saját maguk lőtték szitává az autójukat, hogy ezzel is felvágjanak, amikor visszatérnek Belgrádba. A brčkói fotóval kapcsolatban pedig azt mondta, hogy „Széles látószögű objektívvel készült. Ez nem csupán technikai részlet, hanem értelmezési eszköz is lehet. A kamera közeli pozíciója azt sugallja, hogy a fotós talán nem csak megfigyelő volt, hanem automatikusan bűnrészes, vagy pedig akár felbujtó is”.
„A képekből egyértelmű, hogy beállított felvétel” – mondta nekünk telefonon Kamenko Pajić, aki jelenleg Washingtonban él. A háború alatt a Reutersnek, a New York Timesnak és a SIPA Pressnek is dolgozott. Pajić elmondta, hogy 1992-ben Bosznia-Hercegovinában neki is felajánlották, hogy a szeme láttára „lelőnek” valakit, azért, hogy ő lefényképezze – de visszautasította. Cvetković is azt mondja, hogy Boszniában neki is felajánlották egy muszlim megölésének a lefotózását, de ő is nemet mondott.
A tudósítók, különösen a háborús tapasztalattal nem rendelkező fiatal és helybeli riporterek felkészületlenül kerültek extrém helyzetekbe. Miközben a korosztályuk a világ más részein épp a Nirvana Nevermind albumát hallgatta, őket már levágott fejekkel szembesítette a háború. Amikor a háború kitört, Jura Nanuk 23 éves volt, és elmondása szerint fogalma sem volt semmiről – mint ahogyan sok másik riporternek sem. A Reutersnél csak az alapvető szabályokat mondták el neki, például hogy milyen információkat írjon a fotók mellé, de semmilyen útmutatást vagy képzést nem kapott az újságírói etikáról. „Ez mindenkinek a saját lelkiismeretére volt bízva” – mondta.

XXXX

„A Kutatásom során, egy bizalmas forrásból hozzájutottam Goran Jelisić kihallgatása jegyzőkönyvének egy részletéhez.

Íme a jegyzőkönyv azon része, amelyet megkaptam:
‘1992. május 6-án vagy 7-én Gorant behívták a rendőrfőnök irodájába, ahol jelen volt Dragan Veselić rendőrfőnök, Đorđe Ristanić és egy Enver nevű férfi, akit „Sokként” ismertek. Veselić ekkor azt mondta neki, hogy át fog esni a „tűzkeresztségen”,majd pedig Ristanić elmagyarázta, hogy Brčkóban mindenféle olyan dolog történt, amit helyre kell hozni. Ezután közölte vele és Enverrel, hogy az épület előtt két újságíró (Srđan és Bojan) vár rájuk és, akik lefotózi, ahogy ők ketten megölnek két muszlim férfit, a fotókat pedig propagandacélokra fogják felhasználni, mégpedig azzal a szöveggel, hogy „a muszlimok leölik a szerbeket”. Ezután egy üres koporsót helyeznek el a rendőrőrs előtt, és megrendezik a siratást a meggyilkolt szerbekért, amit szintén lefotóznak. Jelisić elmondása szerint Enver a 13-as szobából két számára ismeretlen bosnyák férfit vitt ki, akiket ezután együtt elvezettek a kézműves központ felé. Ott az egyik férfit Goran ölte meg egy Škorpion típusú fegyverrel, a másikat pedig Enver egy gépkarabéllyal. Az újságírók pedig mindezt lefotózták. Ezután visszatértek a rendőrség elé, az ide elhelyezett üres koporsóhoz, és csatlakoztak egy Violeta nevű lányhoz, aki sírt és jajveszékelt a „meggyilkolt” szerbekért.’

Hihetünk-e egy tömeggyilkosnak? John Ralston, a Hágai Törvényszék ügyészi hivatalának vezető nyomozója, a beszélgetésünk során azt mondta, semmi oka nem volt annak, hogy Jelisić hazudjon. Ellene a fényképek nélkül is elég tanú és bizonyíték állt rendelkezésükre, ugyanis a vád 25 tanúja vallott ellene a hágai per során.

XXX

Elmentem Brčkóba, és több, az 1992-es májusában történt eseményeket ismerő emberrel beszéltem, Akkoriban ellenőrző pontok voltak a város bejáratainál. Nem lehetett a városba csak úgy ki- vagy bejutni. A város üres volt. Akik tehették, már korábban elmenekültek, a vároban maradók pedig nem mertek kimenni az utcákra, ahol tervszerű kivégzések zajlottak. Fegyveres férfiak, símaszkban, a falhoz állították a civileket, és hátba lőtték őket. Félkatonai alakulatok fosztogatták az elhagyott lakásokat.
Az a rendőrségi épület, ahonnan Jelisić az áldozatot kivitte, a városközpont fő sétálóutcáján található, nem messze attól a kis utcától, ahol a kézműves központ bejárata van és ahol megölte az áldozatát. Jelisić nem is próbálta elrejteni a gyilkosságot. Normális körülmények között – 1992 májusa előtt, és ma is – a gyilkosság pár méterre történt volna a kávézókban ülő emberektől. Két fényképezőgépes fiatalember ma sem maradna észrevétlen a brčkói belvárosban, hát még egy olyan kiürített városban, ahol egyenruhás férfiak tartották kézben a hatalmat. Jelisićnak látnia kellett, hogy a fotósok a háta mögött vannak és lépésről lépésre követik, és legalább 72-szer kattintanak a gépeikkel – ugyanis minimum ennyi kell két film megtöltéséhez.

Midhat Bećirević, brčkói háborús bűnöket vizsgáló nyomozó 2010 novemberében öt napig hallgatta ki Jelisićot Padovában, ahol akkor az ítéletét töltötte. Azt mondta, az egész megterhelő volt számára, de ha fel kellene becsülnie, akkor az elmondottak 70 százalékát igaznak tartja – főleg azt, amit részletesen írt le, illetve amit már jogerősen is megállapítottak ellene.
Midhat meg van győződve arról, hogy a fotózást előre leegyeztették. „Ha nem lett volna előre megbeszélve, akkor nem jutottak volna hozzá ilyen jelenetekhez, Jelisić pedig megölte volna őket “, – nyilatkozta és azt is megmutatta, hogy a tömegsírok helyére sem lehetett volna véletlenül rábukkani, mert ezek az ipari övezetben találhatóak, a várostól autóval 10 percre. A A tömegsírok közelében akkor a vámmentes zóna épületeiben a Vörös sapkások és más egységek bázisa működött .Az egész területet a hadsereg és félkatonai egységek őrizték. Midhat szerinte a két fotósnak semmi esélye nem volt arra, hogy észrevétlenül fotózzon.

A brčkói Isak Gaši 1992. május 27. és június 7. között raboskodott a Luka elnevezésű táborban. A felesége, aki Belgrádban húzta meg magát barátainál, elérte, hogy kiszabadítsák. Rade Božić, a Vörös sapkások egyik parancsnoka hozta ki. Gaši később hat hágai perben tanúskodott, többek között Slobodan Milošević ellen is.

Gaši több beszélgetésünk során elmondta, hogy 1992 nyarán Szerbiában, a zemuni „Zlatno veslo” étterem közelében találkozott Božićtyal, aki bemutatta neki Bojan Stojanovićot, és elmondta, hogy ő juttatta be Sa fotóst  Brčkóba. Azt is elmondta, hogy Brčkóban ő adta ki a parancsot a hidak felrobbantására. Erről Gaši 2004-ben Hágában is tanúskodott. A robbanásokban állítólag 70–100 ember halt meg. Senkit sem vontak felelősségre ezért.

Rade Božić ma Koszovó területén egy kolostorban él Nikolaj szerzetesként  Többször is írtam neki és hónapokkal később válaszolt leveleimre. Azt írta, hogy „semmi sem igaz abból, amit Isak mondott”, és hogy semmit sem tud a Jelisić-féle gyilkosság lefotózásáról.

XXX

A barna bőrdzsekis meggyilkolt férfit a hágai perben nem nevezték meg és ismeretlen áldozatként tartották nyilván. A férfit Husein Kršonak hívták és 34 és fél éves volt, amikor megölték. Kršo sok évnyi pincérkedés után saját kávézót nyitott. A fiatalembert sokan ismerték és szerették őt.

Egy pártnak és szervezetnek, ahogyan egyik hadseregnek sem volt a tagja. Nős volt és az egyik fia kilenc, a másik pedig egy hónappal a halála után töltötte be hatodik életévét. Hét hónappal halála után felesége, Džana, megszülte a harmadik fiukat. A barna velúrbőrdzsekit a testvére hozta neki Svájcból – mesélte középső fia, Mustafa Kršo, akivel Brčkoban találkoztunk. Azt mondta, hogy az édesanyja nem tud erről beszélni, ezért ő jött el helyette.

Huseint a családja néhány nappal a megölése előtt látta utoljára, amikor is 1992 májusának az ele
A feleség és a fiúk néhány nappal Husein meggyilkolása előtt látták őt utoljára, amikor 1992 májusának elején el akarták hagyni a várost. A Jugoszláv Néphadsereg akkor a férfiakat elválasztotta a feleségeiktől ésa gyerekeiktől. A férfiaknak nem engedték, hogy elmenjenek.

Sokáig semmit sem tudtak Husein sorsáról, egészen addig, amíg a legidősebb fiú, a tízéves
Nedžad 1993- ban a televízióban meg nem látta és fel nem sikoltott: „Mama, ott van apa!” Felismerte édesapja testtartását, a dzsekijét, ingjét és mokaszinját.
Husein földi maradványait Csak 2007-ben találták meg egy tömegsírban Először abban a tömegsírban temették el Brčko mellett, amelyet Stojanović fényképezett le, majd pedig, hogy eltüntessék a háborús bűncselekmény nyomait, a testét másokkal együtt átvitték egy másik sírba,
Mustafa elmondta, hogy 2003 nyarán, amikor 11 év száműzetés után visszatértek Brčkóba, a város elviselhetetlenül bűzlött a rothadás szagától. „Talán akkor szállították át a holttesteket” – mondta.

Huseint a felesége a ruházata alapján azonosította. Sokaknak nem is volt szükségük DNS-vizsgálatra ahhoz, hogy felismerjék szeretteiket, még akkor is, ha csak csontok maradtak utánuk. Gyakran csak részletek – bordák és combcsont, vagy medence és kulcscsont –, mert a holttesteket áthelyezték az elsődleges sírokból, és a csontok összekeveredtek és eltűntek. Az emberek azonban jól emlékeztek arra, hogy mit is viseltek a szeretteik.

„Még ha az apja halálát képeken is látja, az emberben megmarad egy szikrányi remény, hogy talán mégis él, csak nem tudja, hol vagyunk, és azért nem jelentkezik. Csak a földi maradványokkal szűnik meg ez a remény” – mondta Mustafa.

Az apja barátja volt annak a bézs pulóveres férfinek, akit vele együtt öltek meg, és akit szintén megörökítettek a fényképeken.

Hajrudin Muzurović 39 éves volt,és kiváló parkettásként ismerték. 1992 májusában – ugyanabban a hónapban, amikor megölték – készült megházasodni. Átlagos civil volt, akárcsak Husein. Tizenöt évvel a haláluk után ugyanabból a tömegsírból exhumálták és ugyanazon a napon temették el őket méltó módon a brčkói temetőben –. Azt, aki megölte őt, Enver Stravićinak, azaz Šoknak hívták. Szerbiai önkéntes volt és már nincs az élők sorában.

A médiában olvasottakon kívül Mustafa semmit sem tudott apja haláláról, de elgondolkodott azon, hogy vajon az apját azért ölték meg, mert ott volt a fotós?
Lehet, hogy egy másik napon amúgy is megölték volna, de lehet, hogy mégsem, ugyanis egyeseket elengedtek a rendőrőrsről, másokat pedig a Luka nevű táborba vittek. Néhányan megszöktek onnan. Sokan a kínzások után haltak meg.
A a belgrádi fotós és médiakörökben már régóta kering a történet arról, hogy Bojan Stojanović és Srđan Petrović Jelisićnek fizetett a gyilkosságért. A történet Srđan Ilićtől származik, aki háború idején az AP hírügynökségnek dolgozott. 2019-ben felhívtam, de nem akart beszélni róla. 2022-ben újra hívtam, és azt mondta, eldöntötte, hogy nem nyilatkozik a háborús időkről. Mondtam neki, hogy majd arra az írásos forrásra hivatkozok, amelyben kijelenti, hogy a fotósok fizettek Jelisićnek, és megkérdeztem, még mindig vállalja-e ezt. Azt válaszolta, hogy ha lehet, hagyjam ki teljesen a cikkből, ha nem, használjam az írásos forrást.

Sandra Vitaljić 2013-as „Háború képekkel – a kortárs háborús fotográfia” című könyvében Srđan Ilić ezt mondja: ”Ez a két fickó bejött hozzám az AP-hoz, és kérték, hogy adjak nekik autót, felszerelést a képek előhívásához és továbbításához valamint előleget készpénzben és írjak nekik igazolványt, engedélyt, mert ők olyan szenzációs képeket hoznak, amilyeneket addig még senki sem látott. Természetesen semmit sem adtam nekik, mert az egész nagyon komolytalannak tűnt. Később Bojan megjelent az Irodalmárok Klubja étteremben Belgrádban egy csomó előhívott képpel arról az eseményről, és az asztalnál azt mondta, hogy 500 márkát fizettek annak az Adolfnak, hogy megölje azt a néhány muszlimot.”

Minden fotós, akivel beszéltem, ismerte ezt a történetet, de Srđan Ilićen kívül senki más nem hallotta Bojantól vagy Srđantól, hogy fizettek volna Jelisićnek a gyilkosságért. Jelisić mohó ember volt. A háború előtt pénzügyi csalás, a háború alatt pedig lopás miatt ítélték el. Gordana Igrić újságíró a Bosanska pošta 1998-as cikkében azt írta róla, hogy „külföldi újságírók után kutatott, akiktől pénzt próbált kérni a vallomásáért. Kezdetben 6.000 márkát kért, de végül beérte 200 márkával is.” A bíróságon Jelisić beismerte, hogy 6.000 vagy 7.000 német márkával a zsebében távozott Brčkoból, és azt két-három hónap alatt elköltötte. Akkoriban Boszniában az átlagos havi fizetés körülbelül 100 márka volt.

XXXX

Bojan Stojanovićot különösen nyugtalanítja az a vád, hogy ő és Srđan Petrović fizettek a gyilkosság lefényképezéséért.

Hónapokkal azután jutottam el hozzá, hogy azt mondták, már nem él. Márpedig elég élénken él, és az elmúlt tíz évben Spanyolországban lakik. A partneréhez költözött oda Hollandiából. Egykor fotózással is foglalkozott Hollandiában, de elmondása szerint „már nem az érdekelte a képek készítése, inkáb ezek eladása érdekelte” és ezért létrehozott egy a fotók értékesítésére szolgáló digitális platformot.
Az eddig összegyűjtött adatok szerint sok mindennel foglalkozott. Internetes domaineket vásárolt, számítógép-alkatrészeket árult, Spanyolországban pedig létrehozta a Marbella Television nevű streaming platformot, amelyen unalmas felvételeket közvetített magáról és partneréről, amint szórakoznak.
Nagyon beszédes volt. Azt akarta, hogy „előbb ismerjük meg egymást”, és lássa, „használom-e az agyam”. Megkérdezte, férjnél vagyok-e. Vannak-e gyerekeim. Van-e szeretőm. Kíváncsi volt, hogy a fotósok közül, akikkel beszéltem, kinek volt a legjobb humorérzéke. Azt mondta, hogy „mind olyan unalmasak, mint a sünök”.
Amikor Srđan Ilić neve szóba került, azonnal dühbe gurult. Azt mondja, Ilić találta ki a történetet a fizetésről, mert féltékeny volt. „Ez annyira naiv hülyeség, hogy nem is hiszem el, hogy az emberek ezt elhitték” – mondta. Azt is megemlítette, hogy fontolgatja Ilić beperlését rágalmazásért.
A gyilkosság fényképezésének körülményeiről most másként beszélt, mint a holland médiának, amikor díjazták őt. Most azt mondta, hogy amennyiben nem dolgoznak a Večernje Novostinak, nem is tudtak volna Brčko azon részébe, mert „az összes külföldi újságíró Szerbia ellensége volt”

Szerinte Jelisić tudta, hogy fotózzák. Sőt, a gyilkosság után röviden beszéltek is vele. Ő és Srđan Petrović tudták, hogy embereket fognak kivégezni. „Azt mondták nekünk, hogy meg fogják ölni őket, mert mesterlövészek voltak. Honnan tudjam én, hogy az igaz-e, vagy sem?” – Nem pontosította, ki mondta ezt nekik. „Valami helyi ember” – mondta. Pedig 1993-ban egy holland tévének azt nyilatkozta, hogy az áldozat nem volt mesterlövész.
Mondtam neki, hogy Jelisić a hágai nyomozóknak azt vallotta, hogy az egész egy megrendezett felvétel volt, amit azért készítettek, hogy a szerb áldozatokat mutassák be. Elnevette magát, és azt mondta, hogy ez „számára új információ”. Azt mondta, ő és Srđan Popović azt hitték, hogy ezek a képek jobbá teszik a világot és talán megállítják a háborút. Azt mondta, a Reutersnél még mindig megvan az egyik eredeti filmtekercse, a másikat pedig a szerb titkosszolgálat lefoglalta. A Reuters digitális archívumában nincs Bojana Stojanović nevéhez köthető fotó – ezt nekem egy náluk dolgozó fotós ellenőrizte.

„De Jelisić miért engedte hogy lefotózzák, miközben gyilkol?”
„Mert büszke volt arra, hogy a szerb ideológiát védi. Ő egy őrült szerb volt, aki ezt megtette” – válaszolta Stojanović.
„És más miért nem engedte?” – kérdeztem tőle.
„Honnan tudjam? Valószínűleg okosabbak voltak, mint Jelisić.”
„A háborús bűnösök közül Jelisić a legostobább?”
„Ezt te mondtad.”

Másnap üzenetet küldött, hogy előző nap nem is vele, hanem a „ChatGPT AI Voice Clone”-jával beszéltem, és hogy csak egy kísérlet részese voltam. Nem erőltette tovább ezt az állítást, mintha ő maga sem gondolta volna, hogy elhiszem. Nem vont vissza semmit abból, amit mondott. Sok üzenetet küldött, többek között azt is, hogy figyelmeztetni akar: a vele való kapcsolatfelvétel meg fogja változtatni az életem. Hívott is, még éjszaka is, de nem vettem fel. Az első beszélgetésünk után hat hónappal is küldött még üzeneteket.

Akárcsak Bojan, Srđan Petrović is Hollandiába menekült és politikai menedékjogot kapot. Hosszú ideig ott élt, de később visszatért Szerbiába.

Petrović sikeres karriert futott be. Magánrepülőgépek pilótája lett. A fotózásról sem mondott le és Forma–1-et fényképez. 2023 szeptemberében, amikor Belgrádban voltam, beszéltem vele telefonon, de személyesen nem tudtunk találkozni.

Elmesélte, hogy egy nappal azelőtt, hogy Boszniába mentek volna, ő és Stojanović hallották, hogy Brčkóban történik valami, és úgy döntöttek, odamennek. A központban két férfit láttak, akik másik kettőt vittek valahova. Megkérdezte az egyik egyenruhást – később megtudta, hogy Jelisić volt az – hová viszik őket. „Azt mondta: ‘Lakodalomba visszük őket’, és vigyorgott” – mesélte Petrović. Jelisić az egyik férfira mutatva,azt is hozzátette, hogy „Ő a 180. vagy valami ilyesmi, hadd legyen meg a kétszáz, aztán megyek haza.” Két méterre álltak tőle – mondta Petrović, aki szerint a nagylátószögű objektív is ezt mutatja. Amikor elkezdődött a lövöldözés, Srđan és Bojan fényképezni kezdett és elmondta, hogy az, amit láttak, sokkolta őket, A Hajrudin Muzurović meggyilkolásáról Srđan által készített fotó a Time magazin címlapján jelent meg. Petrović szerint a gyilkosokat nem érdekelte a jelenlétük, mert tudták, hogy ők etnikailag szerbek – egy román vagy svéd nem jutott volna be oda.
Az interneten Stojanović neve maradt fent a fotók szerzőjeként. Ő azt állítja, Petrović fizetett azért, hogy az ő neve eltűnjön a fotókkal kapcsolatban. Megkérdeztem Petrovićot, ez igaz-e. Tagadta, és azt mondta, Stojanović „mentálisan összeroppant”.

Jelisić vizsgálatát a per során két holland pszichiáter végezte. Nem állapítottak meg alacsony intellektuális képességeket vagy mentális betegséget, de kimutatták antiszociális és nárcisztikus hajlamait. Ez számára nem volt enyhítő körülmény.
Amíg Hágában őrizetben volt, Jelisić Esad Landžával, boszniai vádlottal barátkozott, akit később szerbek ellen elkövetett háborús bűnökért ítéltek el. Két éve találkoztam Landžával Boszniában. Azt mondta, egyszer Jelisić nagyon dühös lett, mert nem kapott meg bizonyos dokumentumokat a brčkói rendőrségtől, amelyek segíthettek volna a tárgyalásán. Mindenfélét kiabált, többek között azt is, hogy „egy újságíró fizetett neki, hogy lefilmezze a gyilkosságot”. Landža azt mondta, „száz százalékig emlékszik erre”, de nem tudja biztosan, hogy a pénzt a gyilkosság elkövetéséért vagy csak annak lefilmezéséért kapta-e.

2003-ban Jelisićot Hágából átszállították Olaszországba, hogy ott töltse le büntetését. Tíz hónapig próbáltam engedélyt kapni, hogy meglátogassam, de az olasz igazságügyi minisztérium és a börtön is elutasította a kérelmemet. Az utolsó elutasítást 2022 novemberében kaptam: azt írták, nem javasolják Jelisić számára, hogy múltja iránt érdeklődő személlyel találkozzon. Közben leveleket is küldtem neki, de nem válaszolt.
2022 végén, amíg arra vártak hogy melyik ország veszi át a büntetés további letöltésére. visszaszállították Hágába, Nem sokkal érkezése után felvette velem a kapcsolatot, de Hágában sem látogathattam meg. Később Belgiumba vitték, ahol van telefonja a cellájában, így 2023 áprilisában gyakran hívott.
Udvarias volt, nyitott a kérdésekre, remélte, annak ellenére, hogy korábban már kétszer elutasították a kérelmét, ezúttal egy év múlva feltételesen szabadulhat. Megismételte mindazt, amit a hágai nyomozóknak is mondott, de nem idézhetem, mert nem egyeztettük, mit is használhatok fel belőle, mielőtt megszakította velem a kapcsolatot.

Azt viszont állítja, hogy a brčkói gyilkosság fotózása propaganda célú, előre megbeszélt akció volt.
Az egész május 6-án történt, mert másnap nyílt meg a lágerré alakított Luka központ. Jelisić a rendőrség parancsnokának, Dragan Veselić irodájában volt, ahol Brčko polgármesterével, Đorđe Ristanićtyal megbeszélték, hogy a gyilkosságokat úgy mutatják be, mintha muszlimok ölnék a szerbeket. Veselić később meghalt. Ristanićot pedig a boszniai bíróság 2023-ban felmentette a háborús bűncselekmények vádja alól. Nem hajlandó újságírókkal beszélni. Jelisić szerint ott volt egy lány is, akit azzal bíztak meg, hogy sirassa az állítólagos szerb áldozatokat.
Violeta akkor 16 éves volt és Bijeljinából származott, Brčkóba 1992-ben jött a Vörös sapkásoknál szolgáló barátjához.
Violetát Jelisić hágai tárgyalásán is megemlítették. „Csak arra emlékszem, hogy kamerát tartott a kezében, és mellette állt. Aztán megkérdezte: ‘Gorane, ez már az 53. vagy a 54.?’” – idézte egy védett tanú, hozzátéve, hogy Violeta ekkor a kezével a ravasz meghúzását utánozta.
Violeta barátja még 1992-ben meghalt. Az anyja, Slobodanka Zarić (becenevén Seka) eljött érte Brčkóba, hogy hazavigye.

2023 júniusában találtam meg Sekát, beteg férjével üldögélt a házuk tornácán Međašiban, Bijeljina közelében. Bejelentés nélkül fogadott, mivel egy ismerősével, Duško Tomić ügyvéddel érkeztem, aki szintén a faluban él és évtizedek óta foglalkozik háborús bűncselekményekkel.

Azt mondta, hogy nem volt Brčkóban 1992 májusában. Felolvastam neki Jelisić vallomását. Azt állította, sosem látta Jelisićot. Megmutattam neki a gyilkosság képeit. Csóválta a fejét, azt mondta, most látja először. Duško Tomić és én is hittünk neki. Aznap este elutaztam Zágrábba.
Kora reggel azonban Seka elment Tomić házához, és bevallotta: tényleg ott volt akkor Brčkóban, és valóban úgy történt minden, ahogy mondtam. A lánya, Violeta azért volt ott, hogy sirassa a feltételezett szerb áldozatokat.
Violeta nem válaszolt a telefonhívásaimra.

A kutatásban Natalija Jovanović (Szerbia) és Ruben Brugnera (Hollandia) vett részt: . A kutatást a Journalismfund program támogatta.