Teljes fordulatot vett a Slidstvo.Info ukrán tényfeltáró szerkesztőség újságíróinak élete, amikor február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát. Előtte botrányos gyilkosságok, nagy horderejű korrupciós bűncselekmények után nyomoztak, és az ukrán kormányzat „rendszerhibáiról” számoltak be. A háború kitörésével ez a független újságírókból álló csapat az orosz fegyverek, katonák és háborús bűnök azonosításával kezdett el foglalkozni, az elkészült anyagokat több televíziós csatornán és a weboldalukon is közzéteszik.
A Slidstvo munkatársai derítették ki például, mennyiben volt kulcsszerepe az orosz ortodox egyháznak az ukránok kényszer-kitelepítésében. De felvétel készült arról is, hogy amikor az orosz ortodox egyház kijevi központjában szerettek volna interjút készíteni, megtámadták az újságíróikat. A kitelepítésekről beszámoló egyik újságírójuk, Yanina Kornienko az Átlátszónak arról beszélt, hogyan kezdték és végzik azóta is ezt a munkát a mindennapokban.
A Slidstvo.Info szerkesztősége (Forrás: Átlátszó.hu)
Átlátszó: Hogyan kezelték újságíróként a háború kitörésekor kialakult helyzetet?
Yanina Kornienko: Amikor kitört a háború, már számítottunk arra, hogy valami történni fog. Az OCCRP nemzetközi újságíró szervezet addigra már biztosította számunkra a védőfelszereléseket, sisakokat, golyóálló mellényeket stb., és részt vettünk pár képzésen. Több jelből is lehetett számítani erre, észrevettünk több szokatlan dolgot: például, hogy az egyik oligarcha a háború kitörése előtti napon sietve összecsomagolt, és más – pl. hírszerzői – forrásaink is azt jelezték, hogy valami készül.
Milyen képzéseken vettek részt?
A Bellingcat online képzéseket tartott nekünk az emberek és a katonai felszerelések azonosítására, valamint a fotókkal és térképekkel való munkára. Egy másik szervezet pedig – amely a katonai konfliktusokra összpontosít – elmondta nekünk, hogyan néznek ki a különböző típusú fegyverek, hogyan ismerjük fel a különböző orosz rakéták hangját.
Hogyan kezdték el ezt a korábbihoz képest meglehetősen másfajta munkát? Egyik héten még korrupt politikusokról, a hatalommal való visszaélésekről számoltak be, aztán háborús bűnökről kezdtek tudósítani.
Amikor elkezdődött a háború, azok közülünk, akiknek gyerekeik vagy rokonaik voltak, és akiknek valamilyen okból védelemre volt szükségük, elhagyták Kijevet, mert akkor úgy tűnt, hogy az oroszok elfoglalhatják a várost. Szerintünk a megszállás a legrosszabb dolog, ami újságírókkal történhet. Mert akkor megkínozhatnak, elrabolhatnak minket stb. Ezért is hagyták el néhányan közülünk a várost. Sok bátor kollégám viszont maradt, bármi is történjen. Mindent lefilmeztünk, ami akkor történt, és most nekünk van a legnagyobb riportarchívumunk a kijevi régióban. Kollégáim a frontvonalhoz utaztak, és amikor nehéz volt a helyzet, épületek pincéiben bújtak el a helyiekkel együtt.
Nagyon gyorsan kellett megváltoztatnunk a munkamódszereinket: az első dolog, ami eszünkbe jutott, az volt, hogy azonosítani kell az orosz katonákat. Aztán lépésről lépésre jött a többi téma. A csapat egy része a riportokon dolgozott, elmentek az érintett településekre, beszélgettek az áldozatokkal, mások az elkövetők azonosítására koncentráltak, én pedig a deportálásokkal és a megszállt városokból érkező beszámolókkal foglalkoztam.
Kikből áll a Slidstvo célközönsége?
A mi közönségünk elsősorban az ukránok, és mindenki, aki tudni szeretné, mi történik most Ukrajnában. Azt mondanám, hogy a mi közönségünk művelt és aktív polgárok, akik megbízható és hiteles információkat akarnak olvasni. Oknyomozó újságíróként igyekszünk megmutatni, ami rejtve van, ugyanakkor hatékonyak és gyorsak akarunk lenni a háború alatt is. Így a nyomozások mellett most már riportokat, híreket és fontos történeteket is készítünk. Feltárjuk az oroszok által elkövetett bűncselekményeket. Történeteinket angolra is lefordítjuk, mert Ukrajna számára most fontos, hogy elmondja a világnak, mi történik itt.
Ukrajnában mindenhol van internet? A helyiek el tudják érni például a Slidstvo weboldalát, a híreket?
Nem igazán. Néhány megszállt városban az embereknek nincs internet-hozzáférésük, de a legtöbb embernek van hozzáférése néhány Telegram-csatornához.
Hogyan néz ki egy átlagos munkanap a csapata számára? Miben különbözik attól, ahogyan a háború előtt dolgoztak?
A háború előtt minden héten voltak megbeszéléseink, aztán a háború kitörésekor minden nap. Az első hetek szuperintenzívek voltak, napi 24 órát dolgoztunk. Híreket írtunk, a kijevi kollégák sokat utaztak a városban, dolgoztunk az azonosításon, és felvettük a kapcsolatot a különböző régiókban élő emberekkel, hogy leírják a tapasztalataikat. Most már sokkal strukturáltabb a munkafolyamat. Heti 2-3 találkozónk van, hogy megbeszéljük a történeteket, és néhány napig dolgozunk egy-egy sztorin. Több tartalmat készítünk, mint a háború előtt, és ezt a későbbiekben is szeretnénk fenntartani.
Milyen forrásokból dolgoznak, honnan kapnak információt?
Az OSINT (Open Source Intelligence) eszközökkel fellelhető bizonyítékokat és az áldozatok tanúvallomásait gyűjtjük össze. Például elmegyünk a sokat szenvedett városokba, ahol bizonyítékot találunk arra, hogy orosz katonák jártak ott, és beszélgetünk az emberekkel a gyilkosságokról és emberrablásokról. A kollégáim azonosítják ezeket a katonákat, „katalógust” készítenek az arcukkal, és megmutatják az áldozatoknak. Így aztán az emberek felismerik, és meg tudják mondani, hogy melyik katonával találkoztak. Ha megszállt területekről vagy deportálásról beszélünk, akkor ez leginkább az áldozatok elmondására és fotókra/videókra támaszkodik. Egy deportálással kapcsolatos történetben kiszivárgott orosz ortodox egyházi e-maileket kaptam, és azokat elemeztem.
Az oroszok által megszállt területeken élőktől is kapnak információkat?
Igen, vannak olyan informátorok, akik megpróbálják kicsempészni a felvételeiket, de ez mindig nagyon kockázatos. Beszéltem egy sráccal Kupianskból, a harkivi régió egyik városából. Ezt a várost a háború első heteiben elfoglalták, mert a polgármester együttműködött az oroszokkal. A polgármester „behívta” őket, annak ellenére, hogy a város lakói ezt nem akarták. Ezért csak felhívtam véletlenszerűen helyieket ott, és a történtekről kérdeztem őket. Találtam például egy volt képviselőt a helyi városi tanácsból, aki ellenezte a megszállást, ezért az oroszok vadásztak rá. Néhány nappal később, a beszélgetésünk után, az általa szervezett tüntetésen egyszer csak elrabolták. A megszállt területeken ez gyakori eset, ezért az emberek nagyon óvatosak.
