Május 18-án a szerbiai bulvár- és félbulvárlapok úgy döntöttek, hogy portáljaikon és nyomtatott kiadványaikban minden olyan illúziót összetörnek, miszerint a médiában maradt bármilyen szakmai színvonal, tisztesség és empátia is –Tamara Skrozzának a Cenzolovka hírtportálon megjelent írását teljes egészében leközöljük.
Ezúttal a 2021 decemberében eltűnt, majd pedig öt hónappal később a Duna folyóban megtalált Matej Perišbe vájták a fogaikat, egy szemernyi tisztelet és érzés nélkül, az emberevő média késztetését leszámítva azonnak közzé téve a horvát fiatalember holttestéről készített fotókat, illetve a nagy valószínűséggel a nyomozás során szerzett adatokkal együtt.
Örök mentség a morbiditásra: az emberek ezt szeretik
Először is a médiumainkban, sőt a fentiekben bemutatott újságírók körében is egyfajta nemcsak a halál iránti, hanem különösen az elhunytak holttestei iránti lenyűgözés tapasztalható: láttuk a halott fiú, Bilickit Ervin holttestét, ahogyan a meggyilkolt Jelena Marjanovićét, Muamer Zukorlić mufti holttestét, és tucatnyi hullazsákba rakott hullát is láttunk, amelyekből kötelezően egy lábnak vagy karnak ki kell lógnia.
Ha képek nem is voltak, de részletes leírások voltak arról a helyzetről, amelyben megerőszakolt, megkínzott, megölt, őrölt, megölt, elégetett, vízbe fulladt embereket megtalálták.
Amikor magánbeszélgetések közben elmagyarázzák, hogy miért is csinálják, a bulvársajtóban dolgozó kollégák általában azzal védekeznek hogy „az emberek ezt szeretik”
Logikusan hangzik, mert, akik az 1990-es években tévéképernyőn azt nézték, amit néztek, azok bizony fokozott mértékben tolerálják a szörnyűségeket. De akkoriban sem „mindenki” nézett televíziót – egyszerűen azért, mert még meg sem születtek.
Különben is, még ha nézték is a tévét, ki mondja azt, hogy „az emberek ezt szeretik”, Ki végzett ez kapcsán közvélemény-kutatást, illetve felmérést? Ki kérdezte meg tőlünk, hogy az újságokban bomló tetemeket vagy pedig levendulamezőket szeretnénk látni?
És itt elérkeztünk a következő lényeges ponthoz. Még ha egyes kutatások ki is mutatták azt, hogy az olvasók és tévénézők valóban vérre, húsra és csontra vágynak, a civilizált világban a család, az áldozatok és a nyilvánosság iránti tiszteletből ilyen fényképeket NEM TESZNEK KÖZZÉ!
Ezért nem közölték a médiumok a Kereskedelmi Világközpont, a terrortámadások, a cunami áldozatainak a holttesteit. A többezer vízbe fulladt illegális bevándorló közül a hároméves Aylan Kurdiról csak olyan fényképek jelentek meg, amelyek a nemközöltekhez képest- szinte művésziek, a legsúlyosabb migránsválság idején pedig kétségtelenül közérdeklődésre számot tartóak voltak.
Matej Periš esetében, csakúgy, mint a többi hasonló helyzetben, nem volt ekkora érdeklődés: a fiatalember megfulladt, a nyomozás még tart, és nem kell bámulni, hogy milyen állapotban találták meg. A szadista olvasók sem nem vágynak ijesztő jelenetekre, ahogyan az újságírók és a nyomozószervek sem. sem az újságírók nem nyomozószervek (bár sokan vannak, akik a hit szerint élnek és dolgoznak).
Ez esetben azonban az a legfontosabb, hogy a május 18-án és 19-én megjelentett írások és képek publikálási késztetése mögött az empátia és az együttérzés teljes mértékű hiánya áll. Ha még csak nyomokban is, de létezett volna empátia, valakinek a bulvársajtóból eszébe jutott volna, hogy Matej fiatal ember volt, akit valaki valamikor szeretett, megbecsült, dédelgetett, az, hogy voltak neki szülei, rokonai, barátai és, hogy olyan emberek között él, akik legközvetlenebbül érintettek a halála által, akik számára a nyomozás során készült fényképek és adatok további fájdalmat okoznak.
Nemhogy nem lesznek megbüntetve, hanem meg is jutalmazzák őket
Ebben a konkrét esetben nem is kellett elképzelniük ezeket az embereket: Nenad, Matej édesapja hónapokig Belgrádban maradt és az összes újságírói kérdésre ritkám tapasztalt úriassággal válaszolt.
Azonban a bulvársajtóban dolgozók közül senki sem gondolt arra, hogy miképpen érzi magát, miután meglátja azt, amit már látott.
Ahogy évek óta nem gondolkodnak azon, hogy milyen azoknak, akiket megtámadnak, hogyan élnek mindazok a családok, akiket a beszámolóikkal tönkretettek, hogyan élnek azok az emberek, akiket megrágalmaztak és örökre elhallgattattak, miképpen éreznek azok az anyák, akik gyermekeik haláláról hírporáljaikon keresztül értesültek (mert természetesen üldözték az „exluzív történetet”).
És itt visszaérkeztünk az írás elején feltett kérdéshez – honnan jött a késztetés, az ötlet és a döntés?
A válasz egyértelmű: a bulvárlapok azért csinálják azt, amit csinálnak mert semmilyen törvény, illetve szabály nem vonatkozik rájuk. És nemhogy nem lesznek megbüntetve, hanem az állam különböző pályázatok elnyerésén keresztül az állam meg is jutalmazza őket. A szerkesztőiket szívesen fogadják majd a televízióban, az újságíróik pedig a többi kollégájukhoz képest úgy élnek majd, mint Marci a Hevesen.
A mindenkori kormány alázatos szolgái, médiamanipulátorok, szélhámosok, arcélkovácsok kezében lévő tabloidok azért is léteznek, hogy szörnyűségeket jelentessenek meg – szörnyűségeket, amik megrökönyödtetik, megijeszti, lemerevítik. Szörnyűségeket, amelyek a közéletből és a médiumokból káoszt és erkölcsi pusztaságot teremtenek, hosszabbtávon pedig az újságíró tisztességeséghez és hitelességhez történő visszatérés összes szándékát megsemmisíti.
Akárhogy is nézzük, Matej Perišić esete nemcsak a bulvárlapok, hanem általában az újságírás és Szerbia számára is elképzelhetetlen és kitörölhetetlen szégyen. Annak az államnak is a szégyene, ahova Matej az újévvárás megünneplésére érkezett, s amelyik emberhez nem méltó módon kiséri ki őt.
Kollégák, szégyelljétek magatokat, ha még van hozzá szégyenérzetek és képetek!
Bocsáss meg Matej, mindannyiunk nevében, akik ezt nem tudtuk megakadályozni!
