Az Észak-Atlanti Szerződés országainak (NATO) az akkori Jugoszlávia ellen folytatott légitámadásai során, április 22-ről 23-ra virradó éjszaka érte támadás az RTS épületét, amiben a televízió 16 munkatársa vesztette életét. Először háborúzás történetében ért közvetlen támadás egy médiaházat, amit megelőzőleg legitim hadi célpontnak nyilvánítottak ki.

Az RTS székházát 1999. április 23-án hajnali két ór hat perckor érte bombatámadás, amiben életét vesztette Jelica Munitlak sminkes, Ksenija Banković video-keverő, Darko Stoimenovski cseretechnikus, Nebojša Stojanović, Slaviša Stevanović, Branislav Jovanović, Ivan Stukalo technikusok, Dragan Tasić villanyszerelő, Aleksandar Deletić operatőr, Siniša Medić programtervező, Dejan Marković,  Milan Joksimović és Dragorad Dragojević biztonsági őrök, Slobodan Jontić montőr, Milan Janković precízmechanikus és Tomislav Mitrović műsorigazgató.

Az éjszakai váltásban több mint százan dolgoztak, közöttük Dragan Šuković is, aki megsebesült.

 

–Gyakorlatilag 5 méterre tartózkodtam a robbanástól. Ilyenkor az emberben feléled az úgynevezett állat ösztön: Először azt nyugtázod magadban, hogy nem vakultál meg. Utána rájössz, hogy nem haltál meg, hanem életben maradtál. Utána harcolni kezdsz. Igyekeztem minél több embert megmenteni, de sajnos volt már, akit nem lehetetett megmenteni. Én is megsérültem. 27-28 kapcsot helyeztek el a fejemen
– nyilatkozta a Cenzolovkának az RTS műszaki osztálya vezetőségének az egyik tagja.

–

A testvérem éppen az éjszakai váltásban volt a bombázás ideje alatt. Minden éjjel féltettem a testvérem és az épületben tartózkodók életét, mivel néhány nappal a bombatalálat előtt a CNN szerkesztősége is kiköltözött az épületből, ami számunkra egyfajta jelzés volt arra, hogy valami borzalmas történhet
– mesélte Miroslav Medić, a támadásban életét vesztett Siniše Medić testvére.

Az RTS bombázása előtt egy, a NATO által bombázott belgrádi épület sem volt tele emberekkel. Időben evakuálták őket és a RTS dolgozói is abban bíztak, hogy veszély esetén időben figyelmeztetik őket.

A támadás túlélői a támadásról, Csend az Aberdar utcában címmel egy könyvet is megjelentettek. Ezt a kiadványt, a szemtanúk vallomásait és a szerzők által beszerzett dokumentumokat egytől-egyig átadták az ügyészségnek, viszont az ügyészség Dragoljub Milanović vezérigazgató kivételével egyetlen egy felelős személy szemben sem indított akkor eljárást. Márpedig a szövetségi minisztériumban dolgoztak olyan személyek, akiket az RTS védelmével bíztak meg, akik részt vettek a védekezési terv kidolgozásában és akiknek időben szólniuk kellett volna a vezérigazgatónak és a honvédelmi miniszternek – jegyezte meg Medić.

Dragoljub Milanovićot az RTS akkori vezérigazgatóját 2002-ben tízéves letöltendő börtönbüntetésre ítéltek azzal a váddal, hogy nem tartotta tiszteletben a szövetségi kormány parancsát, ami alapján az RTS műszaki felszerelését és az alkalmazottakat is azon nyomban ki kellett volna költöztetnie a közszolgálati televíziónak az Aberdar utcában lévő épületéből.

Medić szerint számára és az áldozatok családjai számára az a legfájdalmasabb, hogy 23 évvel a történtek után is, a lebombázott épület elé, az életüket vesztett televíziós dolgozók emlékét őrző emlékmű előtt állva ugyanazokat a kérdéseket ismételgetik: Miért és kinek volt szüksége arra, hogy meghaljon ez a 16 ember. Kinek feleltek meg a történtek? A NATO szerződés országainak, hogy megmutassák az összes erejét vagy pedig az állam akkori vezetőinek, hogy az áldozatokat, akiket a NATO erők előtt feláldoztak, hogy a halálukat saját propagandacéljaikra használják fel?